A fordítóképzésben részt vevő, illetve a nyelvszakos egyetemi hallgatók többnyire nyelvek közötti, ritkábban nyelven belüli fordítással találkoznak, s amikor ilyen feladatot kapnak, sokszor annyira szorítja őket a beadási határidő, hogy rutinból, gondolkozás nélkül hajtják végre. Számukra az interszemiotikus fordítás, azaz a jelek átültetése másik jelrendszerbe1 kiváló alkalmat teremt a fordítás megtapasztalására új oldalról, másként, mégpedig úgy, hogy megszabaduljanak az előzetes normák, feltevések és sztereotípiák nyűgétől, s így szabadon szárnyalhasson kreativitásuk. Ennek ellenére legjobb tudomásom szerint a fordításpedagógia jobbára figyelmen kívül hagyja az interszemiotikus fordítást a fordítói készségek fejlesztésének eszközeként, pedig ez a téma ebben a században egyre inkább a fordítástudományi érdeklődés homlokterébe kerül (lásd többek közt Pereira 2008; Torop 2013; Petrilli 2014; Dusi 2015; Strom 2015; Oittinen, Ketola & Garavini 2018; Bennett 2019; Campbell & Vidal 2019; Mossop 2019; Pârlog 2019; Reifenstein 2019; Petrilli & Ji 2022, Bennett 2024, Zabalbeascoa 2025). Arról nem is beszélve, hogy az interszemiotikus fordítás az adaptációkutatás (pl. McFarlane 1996; Cartmell & Whelehan 1999; Leitch 2003; Hutcheon 2006; Nicklas & Lindner 2012; Cardwell 2018, Giannakopoulou 2019), de akár a kortárs társadalom verbálisról vizuálisra történt észrevehető átállásával foglalkozó társadalomtudományok (pl. Riquet & Heusser 2019) vizsgálódásaiban, a mindennapi életben pedig például az akadálymentesítésben (lásd audionarráció, pl. Vercauteren 2007, Gombás & Baráth 2018, Zalán 2018, Davis et al. 2025) is központi szerepet játszhat és játszik is. A szórványosan elérhető fordításpedagógiai tanulmányok (pl. de Oliveira Branco 2014; Hassanabadi & Heidari 2014) a nyelvtanulással kötik össze az interszemiotikus fordítást. A most bemutatandó kísérlet tehát hasznos módszert kínálhat a fordítást oktatók számára.