Gideon Toury (1995) és Itamar Even-Zohar (1990) a fordítások célkultúrában történő vizsgálatát hangsúlyozták. Toury szerint a fordításról való hagyományos diskurzus a forrásszövegre és a forrásnyelvre irányult, miáltal a megközelítés is normatív lett: azt vizsgálták, megfelel-e (és milyen mértékben) a célnyelvi szöveg a forrásnyelvi szövegnek. Toury szerint viszont a célnyelvi szövegről és annak célnyelvi kultúrában betöltött szerepéről érdemes inkább beszélni, hiszen a lefordított szövegek ott, a célkultúrában léteznek és töltenek be valamilyen szerepet. Even-Zohar a fordítások vizsgálatát a célnyelvi irodalmi többrendszerben képzelte el, amelyben a fordítások külön alrendszert alkotnak. Johan Heilbron szerint „a forrásszövegről a célközegre történő konceptuális váltás gyümölcsöző, de elégtelen kiindulópontot ad”2 (Heilbron 1999: 430). Ahhoz, hogy „megértsük a fordítások szerepét a célkultúrában, egyáltalán nem elégséges, hogy a célkultúra irodalmi rendszerének részeként elemezzük azokat. Alapvető fontosságú, […] hogy a célkultúrákat egy nemzetközi rendszer részének tekintsük, nemzeti és nemzetek feletti nyelvcsoportok globális konstellációjában elhelyezve őket”3 (Heilbron 1999: 440).

Heilbron szociológiai megközelítésében a lefordított könyvek nemzetközi rendszerként való értelmezésével foglalkozott. „Az [volt] a cél[ja], hogy bemutassa […] a lefordított könyvek nemzetközi áramlásának szerkezeti vizsgálatát, és hogy alátámassza [...], hogy miért nélkülözhetetlen ez az analízis magának a fordítási folyamatnak a megértéséhez”4 (Heilbron 1999: 431). Legfőbb kérdései, hogy hogyan lehet magyarázni a különböző nyelvcsoportokból származó (könyv)fordítások egyenetlenségét, illetve a különböző nyelvcsoportokban a fordítások változó szerepét (Heilbron 1999: 431). Bourdieu-re (Bourdieu 1993, Bourdieu 1996) alapozva, Heilbron szerint a fordítások világrendszere nem feleltethető meg teljesen az Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletéből5 kiindulva de Swaan által levezetett nyelvi világrendszernek,6 mivel a kulturális cserének önálló dinamikája van, nem áll kapcsolatban az adott nyelv országának gazdasági nagyságával. A fordításokra tehát nem a világgazdaság kivetüléseként kell tekinteni, hanem önálló szférát alkotnak, amelynek gazdasági, politikai és szimbolikus dimenziói is vannak (Heilbron 1999: 432), és a centrum-periféria elvére épülnek. Az alapegység a nyelv, amely néhány esetben egybeesik az államhatárokkal, míg másoknak nemzetek felett álló jellege van (angol, német, spanyol). Egy nyelv annál centrálisabb, minél nagyobb a fordítások aránya a világpiacon abból a nyelvből az Index Translationum7 alapján. A hierarchikus rendszer tetején az angol áll hipercentrális nyelvként, alatta centrális nyelvek: az orosz, a francia és a német. Ezután következnek a félperiferiális nyelvek, például 1978-ban ezek a spanyol, olasz, dán, svéd, lengyel, cseh voltak, végül pedig a periferiális nyelvek, mint a kínai, japán, arab, portugál. Jól látható, hogy a nyelvek centralitása nem a beszélők számától függ, hiszen pont a legnagyobb számú anyanyelvi beszélővel rendelkező nyelvek szorultak a perifériára, hanem attól, hogy a világszerte lefordított könyveknek az adott nyelven írt könyvek hány százalékát teszik ki (Európában az angol 50–70%, centrális nyelvek 10–12%, félperiferiális 1–5%, periferiális kevesebb mint 1%) (Heilbron 1999: 433–434). Heilbron azt is leírja, hogy a periferiális és félperiferiális nyelvek nehezebben elkülöníthetők, és a hierarchia is dinamikusan változik, hiszen például a francia nyelv a felvilágosodás után veszített jelentőségéből, az orosz nyelv centralitása pedig megváltozott a Szovjetunió bukása óta. További megfigyeléseket is tesz: a fordítások a központból áramlanak a periféria felé, a perifériára szorult nyelvek közötti kommunikáció pedig gyakran egy centrálison át következik be, tehát gyakran azt fordítják le egy periferiális nyelvre a másik periferiális nyelvről, amely egy centrálison is megjelent előtte. A centrális nyelvek ezáltal egyfajta közvetítő szerepet vesznek fel, akár indirekt fordításokon keresztül is. Minél centrálisabb egy nyelv a nemzetközi fordítások rendszerében, annál többfajta könyvet fordítanak le az adott nyelvről. Példának az angolt hozza a holland adatok alapján: a 33 megállapított kategóriából csak az angol van jelen mindben, a német 28-ban, míg az olasz 10-ben. Tehát a centralitás változatosságot is implikál: „mivel a periferiális nyelvekből fordított könyvek csekély száma általában kevés kategóriában van jelen, így fordítva is igaz: a periferiális nyelvekből fordított könyveknél hiányzik az a változatosság, amely megnő a centralitás mértékével együtt”8 (Heilbron 1999: 438).

Mindezek ellenére eddig nem következett be, amitől joggal tarthatnánk, hogy a hipercentrális angol nyelvi fordítások kiszorítják a többi nyelvről valót. A fordítások világrendszere meghatározza a könyvek importálásának mértékét is: minél centrálisabb egy nyelv, annál kevesebb az erre a nyelvre fordított könyvek száma és annál nagyobb a hazai termelés, például a fordítások aránya a megjelent könyveknél az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban 1945 óta kb. állandó, 5% körül mozog (Heilbron 1999: 439). Ezen a ponton Heilbron ellent mond Even-Zoharnak, aki szerint a fordításoknak „általában, normális esetben” marginális szerep jut: Heilbron szerint pontosabb azt mondani, hogy különbözőképpen változik a más-más helyzetet elfoglaló nyelvek esetében. „A nemzetközi kulturális centrumok nemcsak a saját javaik terjesztésében érdekeltek, hanem a tranzitkereskedelemben és az ebből származó előnyökben is. A szimbolikus és gazdasági tranzitnyereség a nemzetközi kulturális rendszer működésének egyik lényeges eleme”9 (Heilbron 1999: 437).

Marija Zlatnar Moe, Tanja Žigon és Tamara Mikolič Južnič (2019) szintén foglalkoztak a periferiális nyelvekre való fordítással, bár kötetük fókuszában a szlovén nyelv áll. A szlovénra fordított könyvek nagy hányadát angol nyelvről fordították, de a földrajzi és kulturális kötelékek miatt jelentős a német és az olasz nyelvű könyvek fordítása is. A könyvük második fejezete a periferiális nyelvekre való fordítás sajátságaival foglalkozik. Általános tendencia, hogy „a periferiális nyelvről a félperiferiális nyelvre készített fordítások száma csekély és teljesen aránytalan a fordított irányba történő fordításokhoz képest”10 (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 51). Anna Zielińska-Elliotot idézik, miszerint a kiadók sokszor siettetik a kisebb nyelveken való fordítások megjelentetését, hogy az angol fordítás előtt jelenjenek meg és ezzel az olvasókat arra késztessék, a saját nyelvükön olvassanak. Az angol nyelvű könyvek elektronikus elérhetősége a kiadókat továbbá arra is ösztönözheti, hogy a (fél)periferiális kultúrákból származó irodalmat fordíttassák és publikálják, mivel az eredetileg (hiper)centrális nyelven írt irodalom már megjelenésekor nagyszámú olvasó számára elérhetővé válik (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 42).

A szerzők a folytatásban leírják, hogy minden kisebb léptékben történik periferiális nyelvek esetében: a kevesebb lefordított mű mellett a fordítást megbízók köre szűkebb, a kisszámú fordító miatt a kiadóknak kevesebb választási lehetőség áll rendelkezésére, amikor a megfelelő fordítót keresik az adott szöveghez, ugyanakkor a fordító aktívabb szerepet játszik a fordítandó szövegek kiválasztásában. A (fél)periferiális nyelvek állami szervei sokszor segítik a fordítási folyamatot is, például anyagi támogatással, a reklámozásban való segítséggel, fordítóknak szóló támogatói rendszerrel (internetes fórumok, közvetlen kommunikáció, ösztöndíjak a célországba, a szerzőkkel és szakértőkkel való rendszeres találkozók). A centrális nyelveknek azonban fontos szerepe van ezeknél a fordításoknál is: ahogy Heilbron is írta, nem feltétlenül az indirekt fordítással, hanem a fordítási folyamat befolyásolásával (milyen könyveket választanak ki, a szerkesztő és a kiadó milyen nyelven olvassa a művet stb). A döntés, hogy mit fordítanak le az adott nyelvre, bizonyos mértékig függ attól, hogy a szövegnek sikere van-e a centrális nyelvek piacán (a bestsellerek listáján, ha az olvasók tetszését nyerte el és/vagy a nemzetközi díjakkal, ha a kritikusokét), vagy van-e filmes vagy színpadi adaptációja. A szerkesztők a műveket általában az egyik centrális nyelvi fordításban ismerik, majd ezt is használják a szöveg szerkesztése során. A két periferiális nyelv között fordítók számára kevés kétnyelvű támogatóeszköz áll rendelkezésre, leginkább általános szótárak, ezért a fordítók nagyban az egynyelvű szótárakra támaszkodnak (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 44–47).

A szerzők azt is leírják, hogy ezért a fordítás „gyakran semleges vagy domesztikált formában éri el a szlovén olvasókat, ami a stílust, a jellemzést, és esetleg a cselekményt érinti”11 (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 47). Azonban azt is megállapítják: „eredményeink azt mutatják, hogy a szlovén fordításokban kevesebb változtatás található, mint a centrális nyelvekre történt fordításokban”12 (ibid.), illetve a fordítók azt állítják, kevesebb változtatást eszközölnek a szerkesztők a periferiális nyelvekről való fordítások esetében (ibid.). A fejezetben külön vizsgálják az olasz nyelvet is földrajzi és kulturális hagyományai, ezáltal a szlovén kultúrában privilegizált helyzete miatt: „egy olyan félperiferiális nyelvnek, mint az olasznak relatíve nagy a kulturális tőkéje – beleértve saját gazdag irodalmi termését, számos, a világirodalom részévé vált kanonizált művel –, ami jelentősen kisebb szerepet ad a lefordított irodalomnak az adott kultúrában, mint egy periferiális kultúrában”13 (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 51). Az 1991–2014 között tíz legtöbbet fordított és újra kiadott olasz regényírók között ott van Andrea Camilleri is, négy könyvvel. A listán mind sikerírók (Valerio Massimo Manfredi, Camilleri), mind kanonizált írók szerepelnek (Italo Calvino, Pier Paolo Pasolini) (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 53). A kiválasztási folyamat a regényeknél a szerkesztők és a szerkesztőségek döntése, a fordítókat kevésbé vonják be a választásba, nem úgy, mint a költészet esetében. A szövegválasztást pragmatikus (jelenlegi érdeklődés, eladások és potenciál, hosszúság és költségek, fordító elérhetősége) és minőségi kritériumok (az eredeti szöveg helyzete, díjak, kritikák, a szerzők kanonikus helyzete) is befolyásolják (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 54).

Zlatnar Moe és szerzőtársai kötetében esettanulmányok is találhatók, ebből egy periferiális nyelvről, a norvégról való fordításokat, egy másik pedig a félperiferiális svédről valókat vizsgálja periferiális (szlovén), centrális (német) és hipercentrális (angol) nyelvre.

A norvég szerző, Jo Nesbø regényének esetében az angol fordító az eredeti 118 fejezetet 107-re csökkentette, emellett fordításában eltűnik a nyelvi variáció, eltűnnek a norvég nyelv különböző változatai, illetve mind a német, mind az angol fordító purista módon kijavította a szövegben eredetileg angolul és németül helytelenül szereplő részeket, abban az esetben is, amikor az a karakter jellemzésére szolgált. A szlovén fordító ezeket nem tette, „hűbb” maradt a forrásszöveghez (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 86–87). A kutatás eredményei szerint az angol és a német fordítók figyelembe veszik az olvasó elvárásait a reáliafordítások során, ami igazolja a célorientáltabb fordítást, tehát a kulturális elemek kihagyását vagy honosítását, míg a szlovén fordítás sikeresen integrálja a fordításba a kultúrspecifikus elemeket, tehát idegenít. Tény viszont, hogy mindegyik fordítónak másod- vagy harmadlagos idegen nyelve a norvég, ezért a forrásnyelvi kultúra bizonyos elemei lehetnek ismeretlenek is számukra (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 94). Zlatner Moe és szerzőtársai alátámasztottnak látják Heilbron állítását, amely szerint minél centrálisabb helyet tölt be egy célnyelv, annál alárendeltebbek a fordítási normák a célnyelv normáinak és szabályainak, ami honosítottabb fordításokat eredményez (Heilbron 2010: 6, idézi Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 105). Megállapítják viszont, hogy a regény műfajából adódóan ez nem tűnhet annyira lényegesnek: „ha bűnügyi regényt olvasunk, mindenekelőtt az izgalmas cselekményt várjuk, és a forráskultúra kulturális elemei és jellemzői kevésbé érdeklik az olvasót, mint más esetekben”14 (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 93).

A svédről szlovénre és angolra való fordítás esetében az angol fordító szintén nagy szabadsággal élt: néha teljes bekezdéseket hagy ki a szövegből, amikor az adott rész nem feltétlenül szükséges a kontextus megértéséhez vagy szerinte felesleges információt tartalmaz. Ezek a kihagyások és sűrítések néha jelentéstorzuláshoz vezetnek. Olykor viszont betold információkat, amelyek az eredeti szövegben nem szerepeltek (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 99–100). A fordítás tehát „nyilvánvalóan a célolvasó követelményeit tiszteli, és adaptálódik a célkultúrához, az angol nyelv hipercentrális szerepével összhangban”15 (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 101). Ezzel szemben a szlovén fordítás nem hagy ki részeket és nem is tesz hozzá a szöveghez, továbbá jelentéstorzulások sem figyelhetők meg benne. A szlovén tehát hasonlóan viselkedik mind a periferiális (norvég), mind a félperiferiális (svéd) nyelv esetében (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 104). A szerzők azt is megállapítják, hogy „a legnagyobb eltérés a félperiferiális nyelvről hipercentrálisra és periferiálisra történő fordítások között a kultúrspecifikus elemek megtartásában vagy kihagyásában található, ahogy a tulajdonnevek esetében világosan látható. A többi stratégia esetén csak kis eltérések találhatók”16 (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 104). Bizonyos értelemben azonban mindkét fordítás célorientált: a szlovén adaptálást alkalmaz, például bővítéseket és jegyzeteket, az angol pedig kihagyásokat és általánosításokat (Moe, Žigon és Mikolič Južnič 2019: 105).

Az olasz nyelv félperiferiális, mint a svéd, bár, ahogy kötet szerzői is említik, európai közegben nagyobb kulturális tőkével rendelkezik, Camilleri pedig szerzőként az olvasók és a kritika egy részét is maga mögött tudhatta. Írásomban arra keresem a választ, vajon valóban kevesebb változtatást eszközölt-e a fordító és a szerkesztő a magyar kiadás esetében, mint a centrális német vagy hipercentrális angol esetében, illetve hogy az angolra történő fordításkor a szöveg esetünkben is honosítóbbá válik-e, mint a német vagy a magyar nyelv esetében.