Martelli és Veltri szerint „ha elhagyjuk a nyilvánvaló és sokat idézett utalásokat, amelyeket a nyelvi oltványokat felsorakoztató tanulmányok idéznek, akkor felfedezhetünk regiszterváltozásokat, változatos szókincset, az egyes társadalmi osztályokra jellemzőbb beszédmódok utánzását”1 (Martelli & Veltri 2022: 122), például a szicíliai rétegzett voltát Agatina szoros dialektushasználatában vagy Puglisi az akkori hivatalos nyelvvel váltakozó nyelvhasználatában. A szerzők szerint az elbeszélő néhány helyen eltér Camilleri megszokott nyelvezetétől, például a hatodik fejezet későbbi történésekről szóló betoldásával, amely korunkbeli olasz nyelven íródott, illetve az utolsó fejezetben, amely a századfordulós Olaszország hivatalos, „tiszta” nyelvét próbálja visszaadni. A fordításokban ezek a regiszter- és stílusváltások mondatszerkesztésben és szóválasztásban érzékelhetők. Különleges eset a huszonegyedik fejezet eleje, mivel itt a narrátor nem Camilleri írói nyelvén vagy kortárs olasz nyelven beszél, hanem római dialektusban kezdi a fejezetet: Nando Traquandi gondolatait jeleníti meg. Ez egyedül az angol fordításban van jelezve dőlttel, ám a fordítás nyelvezete itt sem tér el a regény többi részétől.

A párbeszédes részekben az angolban csak ritkán kerülnek elő eltérések (Whoozat?, Iss me, Turi, Gegè Bufalino (58)),2 ezek is inkább a szóbeli hangváltozásokat tükrözik, nem népies vagy tájszavak. A németben egyáltalán nincsenek eltérések: maga a fordító, Monika Lustig is hangsúlyozta utószavában, hogy mivel a szicíliai helyzete nem hasonlítható egyetlen német dialektuséhoz sem, így a regényt irodalmi köznyelvre ültette át.

A magyar változat hozza a legtöbb érdekességet: a szövegre leginkább a hangalaki módosítás jellemző (vót, attul),3 de előfordul alaktani (énnekem, teneked, engemet), illetve néhány esetben szókészleti variáció is. Jó példa erre a csimota szó, amelyet Lukácsi Margit a többi Camilleri-regény fordításánál is használ a picciliddro [gyerek] szó fordításaként. Előkerülnek még a cservík (papírsárkány) és a pikszis (szelence, a persely szinonimájaként használva) szavak a szövegben, mindkettő a reáliákhoz köthető fordítási választás. Olyan, kevéssé ismert és/vagy használt szavak is helyet kaptak, mint a slafrok (hálóruha), fassang, farba, ábrázatja, tikmony, kisbuba, kalingyázva.

Ezzel a fordító népies ízt adott az egész szövegnek, bár a szicíliai nyelv irodalmi használatának nem csak népi hagyományai vannak (elég Pirandellóra gondolni, aki maga is írt színpadi műveket szicíliai dialektusban). Lukácsi Margitnak Antonio Donato Sciacovelli adott tanácsokat a fordítás során: azt javasolta, hogy a különböző magyar rétegnyelvek keverékét alkalmazza a fordításban. Ez a rétegnyelvi keveredés mind a szereplők párbeszédeiben, mind a narrátor nyelvében feltűnik, de inkább a szereplők beszédére jellemző. A kedveskedő megszólításoknál a bátyó szót alkalmazza a fordító (Memè bátyó, Pitrino bátyó), illetve egy beszélő nevet is: Madarász Serafino (185), eredetiben Serafino Uccellatore. Fordítói leleményességre vall Carnazza, a felai gimnázium igazgatójának előadásában elhangzott „E dunque, dunque e dunque” (56) [És tehát, tehát, és tehát] a tulajdonképességesképpen (52)4 szóra való átültetése, amely egyrészt visszaadja azt, hogy Carnazza tudományosnak akar tűnni, másrészt pedig láttatja az időhúzást, amivel Carnazza felkészületlenségét és ittasságát próbálja leplezni.

A narrátor nyelvezete tehát csak a magyarban jelenik meg, ott is viszonylag kis mértékben, a rétegnyelvi változatosságot inkább a szereplők jellemzésére használta a fordító. Ez a jelenség utalhat a centrális nyelvek olvasóorientáltabb felfogására: egyáltalán nem próbálták meg átültetni a narrátori nyelv változatosságát, ezzel pedig kizökkenteni az olvasót a megszokott nyelvezetből.