Sohár Anikó (szerk.)

Tripliciter dicere

Szokott és szokatlan fordítási jelenségek

5. Összegzés

Hatással van tehát a nyelv szociokulturális helyzete a fordításra? A prestoni serfőző példája alapján azt gondolom, igen. Sartarelli (talán a szerkesztő hatására) nyúlt a legszabadabb kézzel a fordításhoz: kihagyta a Camilleri játéka szempontjából fontos tartalomjegyzéket, a tartalmát saját megjegyzéseivel kiegészítve a „Jegyzetek”-be tette, majd átírta a Post Scriptumot is, amely a tartalomjegyzék végéről Camilleri utószava mögé került. A jegyzetek ötvennyolc tételes listája nemcsak az incipitek származási helyét tartalmazza, hanem sok, olasz kultúrát érintő megjegyzést, magyarázatot is. Sartarelli több betoldást, módosítást is tett a szövegbe, illetve a nyelvezet színesítése, egzotikussága, valamint a Venuti (1995) által leírt idegen hatás érdekében gyakran hagyott a szövegben olasz/szicíliai szavakat, tehát egyszerre viszi közelebb az olvasót a szöveghez a jegyzetek segítségével (honosít) és idegeníti el tőle a szöveget az idegen elemekkel. Azt is fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy a német és a magyar verzióhoz képest későn került sor a kötet fordítására és megjelentetésére, amikor az anglofón közönség már megszerette Camilleri könyveit a Montalbano-krimik által, illetve hozzászokhatott Sartarelli fokozatosan egyre több olasz és szicíliai jellemzőt felmutató fordításaihoz. Emellett a szöveget és Camillerit dicsérő ajánlók közül a kötet csak angol nyelvű kritikákat, recenziókat idéz, tehát fontos, hogy a kötetet és a szerzőt az angol nyelvű médiumok is elismerik.

Monika Lustig csak a „Fordító megjegyzései”-t fűzte hozzá a könyvhöz, amelyben hangsúlyozta, hogy nem kívánja visszaadni a szövegben megtalálható dialektusokat – ez azonban gyakorlatilag teljesen honosított, könnyen olvasható szöveget eredményez, amelyen nem vagy alig érzékelhető az idegenség. A szövegbe Lustig is tett betoldásokat: például rief er auf Deutsch [kiáltotta németül] (71) vagy fragte der Ingenieur ihn in seinem teutonischem Italienisch [kérdezte a mérnök a németes olaszával] (12). Ilyen betoldások már az eredeti olasz szövegben is sokszor szerepelnek, amelyekből néhányat a fordítók továbbfűztek vagy maguk is alkalmaztak a fordítás során.1 A szicíliai kifejezések bevezetésekor Camilleri is többször megismétli a kifejezéseket olasz nyelven, mint a következő példában is, ahol a szicíliai babbiare és az olasz scherzare [viccelni] tűnnek fel a szövegben.

« Vogliamo babbiare? » gridò Gammacurta, e per dare più forza alla domanda la tradusse in italiano. « Vogliamo scherzare? » (Il birraio di Preston, 103).

– Incselkedünk? – háborodott föl Gammacurta, s hogy még nagyobb nyomatékot adjon a kérdésnek, elmondta rendesen, olaszul is. – Tréfálkozunk? (A prestoni serfőző, 100).

»Soll das ein Witz sein?« rief Gammacurta, und um seiner Frage mehr Gewicht zu verleihen, wiederholte er in seinem besten Italienisch: »Sie belieben wohl zu scherzen?« (Die sizilianische Oper, 112).

“Is this some kind of joke?” cried Gammacurta. (The Brewer of Preston, 99).

Az idézett részben is tetten érhetők a különböző fordítói stratégiák: a magyar hozzáteszi, hogy rendesen, olaszul is, a német kiegészíti, hogy wiederholte er in seinem besten Italienisch [ismételte meg legjobb olaszával], az angol pedig teljesen kihagyja az ismétlést és az azt kísérő szöveget.

A nyelvezet sokszínűségét legjobban a magyar fordító, Lukácsi Margit igyekezett visszaadni, habár az angol is megjelentet néhány ilyen elemet, például Bortuzzi toszkán kiejtését, Colombo és felesége párbeszédének milánói színezetét vagy a szicíliai párbeszédek szóbeliségét. Az angolban a szövegben hagyott idegen szavak és kifejezések, a couleur locale az angol nyelvű közönség egzotikum iránti érdeklődését elégítik ki vagy kelthetik fel. Mindez elhanyagolható azonban a magyar kísérlet mellett, amely az irodalmi köznyelvhez képest leginkább hangtani és kicsi, de emlékezetes mértékben lexikai változtatásokat alkalmaz a szövegben.

A Marija Zlatnar Moe, Tanja Žigon és Tamara Mikolič Južnič által közölt kötet esettanulmányaiban tapasztaltakhoz hasonlóan elmondható, hogy az angol fordító szabadabban bánik a szöveggel és a szöveget kísérő elemekkel, mint a német vagy a magyar fordító. Mindebbe természetesen a kiadónak és a szerkesztő(k)nek is van beleszólása, így elképzelhető, hogy a változtatás nem a fordító kérésére történt.

A regény nyelvi megformálása a fordításokban tehát igen nagy változatosságot mutat. A német fordító egyáltalán nem tesz kísérletet a nyelvi megjelenítésére: a regény irodalmi német nyelven (Hochdeutsch) olvasható, amelyben elhanyagolható mennyiségű olasz és dialektális elem található (pl. a második fejezet áriacímei és -részletei, dindarolo, caruso). Az angol szöveg csak a firenzei prefektus toszkán beszédmódját és néhány eredetiben beillesztett milánói kifejezést mutat meg, illetve szicíliai szavak maradnak a szövegben, hogy ízesítsék azt. A magyar a legváltozatosabb ebből a szempontból: a kevert magyar dialektális elemeket Lukácsi Margit csak az alsóbb rétegekből származó szereplők esetén hagyta meg (pl. Agatina), és ahogy a Montalbano-regények esetében, „a narratív részekből törlődnek a nyelv ún. regionális változatai, helyükbe szleng vagy archaizáló szavak lépnek. A tájnyelv tudatos használatára legfőképpen a különböző tájegységek nyelvezetének keverése és a dialektális univerzálék, valamint a betűnépiesség alkalmazása jellemző” (Kollár 2009: 56). A reáliák már az eredeti szövegben is a legtöbb helyen magyarázattal állnak, így ez esetben a fordítóknak sem kellett újításokat eszközölniük, bár a magyar fordításban ilyen esetekben is kizárólag magyar szavak találhatók.

Helytállónak tűnik Zlatnar Moe és szerzőtársainak Heilbron elmélete alapján tett megállapítása, miszerint a centrálisabb nyelvek kevésbé „kísérleteznek”, próbálják meg visszaadni a nyelvi sokszínűséget, inkább homogénebb, az olvasóknak megszokottabb szöveget készítenek, viszont a szövegen kívüli elemek esetében nagyobb szabadsággal élnek (Zlatnar Moe, Žigon & Mikolič Južnič 2019: 86–87).

Mindhárom fordítás honosító, bár ezt teljesen más módszerekkel érik el: a magyar forrásorientáltan igyekszik visszaadni Camilleri dialektussal kevert nyelvezetét, de a kulturális elemeket legtöbbször magyar megfelelőkkel helyettesíti. A német ezzel szemben mind a nyelvezetet, mind a reáliákat semlegesíti, így a fordítást a német olvasókhoz igazítja. Az angol a szöveg nyelvezetét honosítja, a kulturális reáliákat sokszor eredetiben közli, viszont a szöveget kísérő elemeket nagy szabadsággal alakítja. A német nyelv centralitását jelezheti, hogy a fordító meg sem próbálta lefordítani a nyelvezetet, míg Lukácsi Margit különböző módszerekkel próbálja érzékeltetni a nyelvi változatosságot. Az angol olvasóközönség ahhoz van szokva, hogy a „felesleges dolgokat”, olvasási folyamatot megzavaró, szöveghez szorosan nem kötődő elemeket kihagyhatja, ezért lehet az, hogy a tartalomjegyzék eredeti szövegekre utaló jeleit a fordító és a szerkesztő a jegyzetek közé teszi, amely a többi, kiegészítésként szolgáló, nem „lényeges” információ közé rejti őket. A hipercentrális angol nyelven, mint a bevezetőben is említettem, a fordítások aránya nagyjából 5%, a fordítások egzotikumnak számítanak, ezért kerülhetett a fordító neve a belső címoldalra (ez a német kiadás esetében is igaz), mert elismertsége és költőként való felismerése tovább növelheti a bizalmat a fordításban (vö. Casanova 2004).

A felsorolt tényezők alátámasztani látszanak Heilbron modelljét és az abból következő felvetéseket, amelyeket a szlovén kutatók is vizsgáltak. Bár egy mű alapján természetesen nem lehet általánosítani, véleményem szerint jól megfigyelhetők a centrális nyelvek fordítási tendenciái: az angol fordításoknál fontos hangsúlyozni az író sikerességét (angol nyelvterületen is) és a könyv egzotikumát (ez esetben az szicíliai-olasz környezetet); a német kiadásnál ezek megjelennek, de kevésbé hangsúlyosan, míg a magyar elsősorban a műfajra és a helyszínre helyezi a hangsúlyt – utóbbiban tehát nem szokatlan a fordított művek jelenléte, a fordítás tényét sem jelzik a belső címoldalon, elégnek bizonyulhat a szerző nevének olaszsága. A jövőben érdemes lenne több nyelven is elvégezni az összehasonlító kutatást Camilleri műveivel, illetve egyéb, különleges nyelvezetet felmutató művekkel, így még több kontextusban lehetne vizsgálni és összevetni a honosító és idegenítő stratégiákat, illetve a nyelvek helyzete alapján létrejövő potenciális rendszerszerűségeket.

1	Egy ilyen példa németül: la coppola di stoffa ’nglisa [angol szövetből készült micisapka] – die coppola, eine Schirmmütze aus englischem Tuch [a coppolát, angol szövetből készült micisapkát] (37).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 228 0

Irodalom Nyelvészet

A kötet tizennégy fordítástudományi tanulmányt vonultat föl, négy részben. Az első rész a fordítás és egyetem alcímet viseli, három tanulmánya a fordítás és oktatás témakörét járja körbe két kísérlet és egy utánkövetés formájában. A második rész három fordítástudományi elemzést tartalmaz, melyek közül kettő a műfordítók helyzetét vizsgálja, a harmadik pedig magát a fordítástudomány tárgyát osztályozza. A harmadik rész konkrét műfordításokra összpontosít és három esettanulmányt sorakoztat föl: a példák egy olasz történelmi regény angol, német és magyar fordításai, illetve a kanadai-magyar műfordítási áramlatból, valamint egy hazai irodalmi együttműködésből származnak. A negyedik rész öt, kiemelkedő jelentőségű, eredetileg angolul írt fordítástudományi munka magyar fordítását tartalmazza, amelyeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fordító és tolmács mesterszakos hallgatói, illetve fordítástudományi kutatásokat végző doktoranduszai készítettek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sohar-tripliciter-dicere//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero