Akárhogyan is soroljuk a két csoport valamelyikébe az arcfelismerési zavarral küzdőket, mindkét társaságra elmondható, hogy súlyos problémáik vannak az explicit arcfelismeréssel. A következőkben a könnyebb áttekinthetőség kedvéért a szerzett versus veleszületett elkülönítés alapján tárgyalom az arcvaksággal élők jellegzetességeit. Mivel ezeknek a személyeknek az arcok felismerésével van gondjuk, így adódik, hogy viselkedéses jellegzetességeik feltérképezéséhez híres vagy általuk ismert arcokat ábrázoló képeket használnak. Összehasonlító tanulmányokban kimutatták, hogy mindkét csoport átlagosan 40%-ban ismert fel híres embereket kép alapján, miközben ha utólag a személyek neve alapján kérdezték ki őket, akkor azok nagy részét be tudták azonosítani például foglalkozásuk alapján (Avidan és munkatársai 2009; Behrmann és munkatársai 2005a, 2005b). Amikor számukra ismeretlen arcokat használtak ingerként, és a prozopagnóziás alanyoknak az volt a feladatuk, hogy egy időben bemutatott két arc esetén döntsék el, hogy a két személy ugyanaz vagy sem, ugyancsak rosszabb volt a teljesítményük, és lényegesen hosszabb idő után hozták meg döntésüket. A szerzők azt találták, hogy genetikai eredetű arcvakság esetén a teljesítmény jobb volt ugyan, de a személyek még a szerzett zavarral rendelkezőkhöz képest is jóval hosszabb idő alatt hozták meg döntésüket (Avidan és Behrmann 2008; Behrmann és munkatársai 2005a, 2005b). Ezek az eredmények azt sugallják, hogy az arcfelismerési zavarban szenvedők problémái abból erednek, hogy nem képesek egy arcról elegendően precíz és hatékony perceptuális reprezentációt létrehozni, melyet később a szemantikus tudásuk elérésére használnának. Az általános leírásban többször említettem, hogy az arcok nézése is egyedi mintázatot mutat (ez az egyik olyan vonásuk, amely alapján, ha nem is buknak le, de gyanússá válnak). Hogyan tapogat le egy arcot a tekintetével egy prozopagnóziás? Érdekes módon itt észrevehető a két csoport közötti különbség. Szerzett arcfelismerési zavarral élők általában a száj környékére néznek (Caldara és munkatársai 2005). Ezt azzal magyarázzák, hogy felismerési teljesítményük növelése érdekében olyan arcterületekre fókuszálnak, ahol csupán egyetlen elem van. Genetikai zavarral élők esetében a külső jegyek azok, amelyekre elsősorban támaszkodnak, így egy arc letapogatásakor a nyak, a haj, illetve az áll környékére néznek a legtöbbet (Schwarzer és munkatársai 2007). Ugyancsak eltér a két csoport viselkedéses profilja az érzelmi arckifejezések feldolgozása esetén. A két típust összehasonlító egyik vizsgálatban a hat alapérzelmet tükröző arcokat állítottak párba, és képezték ezek kétértelmű, átmeneti képeit (például 30%-ban boldog, de 70%-ban dühös arcot). A vizsgált prozopagnóziás személyeknek el kellett dönteniük, hogy melyik alapérzelmet látták. Humphreys és munkatársai (2007a) azt tapasztalták, hogy veleszületett, genetikai eredetű arcfelismerési zavar esetén az alanyok normál szinten teljesítettek, még a legnehezebben beazonosítható érzelmek esetében is. Szerzett zavar esetében viszont a személyek még a legkönnyebb eredeti arcok érzelmi arckifejezésének felismerésében is súlyos nehézségeket mutattak (pl. Kress és Daum 2003). Meg kell azonban jegyezni, hogy már ettől eltérő mintázatot is kimutattak – találtak olyan veleszületetten prozopagnóziás személyt, aki rosszul teljesített érzelmek megkülönböztetésében, míg szerzett zavar esetében sem egyértelmű, hogy az érzelemfeldolgozás is károsodik (Calder és Young, 2005). És vajon mi a helyzet az arcok reprezentációjával? Magyarázó erejű a multidimenzionális arctér elmélete az ő esetükben is? Ezt a kérdést arcadaptáció-függő utóhatásokkal a legegyszerűbb megvizsgálni. Ekkor kimutatható, hogy genetikai eredetű arcfelismerési zavar esetén az utóhatás normál mintázatot ad, ám a szerzett prozopagnóziás betegre gyakorlatilag teljesen atipikus mintázat jellemző (Nishimura és munkatársai 2010). Ezekből az adatokból arra lehet következtetni, hogy annak ellenére, hogy a genetikai eredetű zavar esetében is az arcok felismerésének képtelenségéről beszélünk, ők mégis a tipikushoz nagyon hasonló módon, normaalapon kódolják és reprezentálják az egyedi arcokat. Akkor mégis miért rosszak arcok felismerésében? Az egyik elképzelés szerint azért, mert a terükben nem holisztikusan, hanem vonásalapon kódolnak. Újabban kimutatták, hogy veleszületett zavarral élők mégiscsak rendelkeznek némi ismerősségi reprezentációval, mely ún. rejtett felismerésként jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy számukra ismert arcok esetén felismerés hiányában is jobban teljesítenek (például egy azonos vagy különböző személyt érintő feladatban), mint számukra ismeretlen arcok esetében. Ez a rejtett felismerés kimutatható pszichofiziológiai eszközökkel is – a prozopagnóziások bőrellenállása megemelkedett olyan arcok bemutatása esetén, akiket ismernek, még akkor is, ha a feladat során nem ismerték fel őket, azaz nem tudták megnevezni a képen látott személyt. Ugyanez nem volt igaz számukra ismeretlen arcokra (Jones és Tranel 2001).