A hazai 18. és 19. századi büntetőjogi fejlődést alapvetően két ténykörülmény határozta meg. Egyrészt az, hogy rövidebb periódusoktól eltekintve (1787–1790, 1852–1860) a szokásjog volt az uralkodó jogforrás. Másrészt az első kodifikált és hatályba is lépett büntető törvénykönyv 1878-ból származik. A kódex a klasszikus büntetőjogi irányzathoz kapcsolható szellemiségű. Ezt követően megélénkült a büntetőjog szisztematikus elméleti művelése, a dogmatikai kérdésekkel való foglalkozás. A második világháborúig tartó periódusban a magyar büntetőjog fejlődése követte az irányadó német fejlődést. A hazai szerzők a német dogmatikában már a 20. század elején létrejött és fogalomvázként mindmáig uralkodó bűncselekménytani felfogáshoz folyamatosan igyekeztek felzárkózni. A klasszikus és a neoklasszikus bűncselekmény-fogalmi rendszer követése után azonban a finalista irányzat lényegében idegen maradt a hazai büntetőjogban. Az 1940-es évek végétől pedig – ismeretesen – a szovjet büntetőjogi rendszer követése, pontosabban jobbára másolása is következett. E folyamat igen sajnálatos vetülete az, hogy a második világháború előtti magyar büntetőjogi fejlettségi „szinthez” képest egy kevésbé fejlett és ideológiával terhelt, nem jogállami szovjet rendszerhez kellett igazodni.