A szlovákság romantikus ideológiája már a 19. század közepétől tudatosan, nyelvileg is kifejezve megkülönböztette a történelmi Magyarországot a szlovákok lakta kisebb észak-magyarországi területtől. Az előbbi elnevezése „Uhorsko” az utóbbié „Slovensko”, a magyarok lakta terület neve pedig „Maďarsko” volt. (Ugyanez a distinkció megtalálható a horvát történetírásban is: a történelmi Magyarország neve „Ugarska”, a magyarok által lakotté pedig „Mađarska”.) A szlovák magyarságkép a legtöbb tekintetben egyezik a bemutatott Matoš-féle horvát értelmiségi magyarságképpel. Budapest mint a bűnös nagyváros jelenik meg a tiszta erkölcsű falu és falusi nép ellenpólusaként. A szembeállítás tehát, amint Kiss Gy. Csaba is megfogalmazza: „magyar úr – szlovák paraszt”. Igazuk van azoknak a történészeknek, akik megállapítják, hogy a szlovákok mindig a magyarokhoz képest, illetve a magyarokkal szemben fogalmazták meg nemzeti identitásukat. Ez a szemlélet még a jelenben (jobban mondva, a közelmúltban) is érzékelhető. Ján Čarnogurský szlovák kereszténydemokrata politikus egy londoni konferencián elhangzott előadásában a következőket mondta: „A legendásított magyar történelem alapozza meg a magyarokban a büszkeség érzését történelmünkkel kapcsolatban, ami ilyen mértékben nincs meg a szomszédos nemzeteknél” (idézi Kiss Gy. Csaba). A hivatalos szlovák magyarságkép – úgy tűnik – a kommunizmus évtizedei óta nemigen változott.