Mintha még ma is éreztetné hatását az a magyar köztudatba évszázadok óta beivódott, leginkább latin nyelven kifejezett sztereotípia, hogy Slavica non leguntur („szláv nyelveken nem olvasunk”). Általános vélemény, hogy a szláv nyelvek tanulását a többi európai nyelvhez képest több szabály is nehezíti, elsősorban a gazdag és így bonyolultnak tűnő alaktan (például a főnév- és melléknévragozás) vagy az igeszemlélet és az időrendszer összefüggései. Való igaz, hogy a szláv nyelvek nagymértékben megőrizték az eredetinek tartott ősi indoeurópai névszóragozási rendszert, amely így elsőre riasztó lehet. A névszóragozásban általában hat (ha a vocativus ’megszólító eset’ megmaradt, akkor hét) eset van (nominativus, genitivus, dativus, accusativus, vocativus, instrumentalis és praepositionalis, tehát alany-, birtokos, részes-, megszólító, eszközhatározói és elöljárós eset). Ez azt jelenti, hogy a szláv nyelvek (a bolgár és a macedón kivételével) a különböző hely-, ok-, idő- stb. viszonyokat a megfelelő szó valamelyik esetével vagy annak elöljárószóval kombinált alakjával fejezik ki pl. orosz в шкoле, horvát és szerb u školi ’(az) iskolában’. Ez az a legfontosabb sajátosság, amely a szláv nyelveket részben az angoltól és nagyrészt az újlatin, teljes egészében pedig a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó nyelvektől megkülönbözteti. Az orosz шкoлы szóalak így magában ’az iskolának a…’, ’iskolák’, ’iskolákat’, tehát egyes számú genitivust, többes számú nominativust és accusativust egyaránt jelenthet. A horvát (és szerb) škole-nak ennél eggyel több jelentése van, mivel az egyes számú vocativusnak is ez az alakja. Nyelvtipológiai különbségről van szó, ha ugyanis magyarul azt mondjuk: iskolában, ennek csak ez az egy, ti. ’hol?’ kérdésre felelő, belső helyviszonyt kifejező jelentése lehet. Az ún. agglutináló (’ragasztó’ = ragozó) nyelvekben, amilyen a magyar is, egy szóalaknak csak egy jelentése van. A szláv névszóragozási rendszer – azontúl, hogy kétségkívül megköveteli az alapvető paradigmák megtanulását – a nyelvben eligazodni kívánó tanuló számára tulajdonképpen könnyebbséget is jelent, ha ugyanis valamely helyzet, hely, irány, ok stb. kifejezésében a megfelelő grammatikai szerkezetet használjuk, nagyjából „biztosra mehetünk”, azaz nagyot nem hibázhatunk. Korántsem ez a helyzet az ún. analitikus nyelvek, például az angol esetében, ahol számtalan, a szlávnál lényegesen több állandósult szókapcsolatot (anglicizmust) kell megtanulnunk, hogy félreértéstől és tévedéstől mentesen kommunikáljunk. A szláv nyelvek elsajátítási folyamatában a kezdet valóban nehéznek tűnik, de megfelelő ismeretek birtokában és gyakorlással a szó- és írásbeli kifejezőkészség viszonylag gyorsan stabilizálódik, és fejleszthetővé válik. A másik akadály vagy nehézség a sokszor valóban problémákat okozó aspektusrendszer lehet. A szláv igék ugyanis nem csupán a cselekvések vagy történések időbeli lefolyását fejezik ki, hanem azt a szemléleti hátteret is, amelynek megfelelően a beszélő a cselekvést meg akarja jeleníteni, azaz magát a folyamatot hangsúlyozza-e vagy annak eredményes befejezését, esetleg kezdetét, végét vagy csupán egyetlen momentumát. Ezért majdnem minden szláv igének két szótári alakja van, egy imperfektív (folyamatos, időben be nem határolt cselekvést jelölő) és egy perfektív (befejezett, időben behatárolt cselekvést jelölő). Az esetek nagy részében a két alak megkülönböztetése és így helyes használatuk sem okoz gondot, főként akkor nem, ha egyszerű, folyamatos cselekvést kifejező ige mellé igekötős „pár” járul, pl. orosz читaть – прoчитaть; horvát, szerb čitati – pročitati ’olvas – elolvas’. Természetesen a szláv igének ez a sajátossága igen sok olyan árnyalat szó- vagy írásbeli kifejezését is lehetővé teszi, amelyek érzékeltetésére más nyelvek legtöbbször csak körülírással, vagy egyáltalán nem képesek. Belgrádban egy nemzetközi nyelvészeti konferencián vettem részt, amelynek egyik szekciójában a levezető elnöki funkciót is elláttam. Mivel az egyik előadó nem érkezett meg, bejelentettem, hogy „XY nije došao” ’nem érkezett meg’; a ’megjön, megérkezik’ ige befejezett alakjának múlt idejével. Egy kolléga figyelmeztetett, hogy helyesebb lett volna a nije dolazio ’ua.’ (csak folyamatos szemléletű igealakkal) használata. Ő tehát magára a cselekvésre, annak lefolyására (illetve le nem folyására) helyezte a hangsúlyt, szemben az általam használt, a (meg nem történt) cselekvés „eredményét” kiemelő befejezett szemléletű jelentéssel. A kölcsönös megértés elé egyébként semmiféle akadály nem gördült, sőt az említett igealakok használatáról a szünetben még az anyanyelvi beszélők között is kisebb vita alakult ki. Bizonyos alapismeretek minden nyelv tanulásában szükségesek, ezek azonban a szláv nyelvek esetében inkább a tanulás kezdeti stádiumában tűnnek nehéznek (inkább időt igénylőnek), később viszont a gyakorlati nyelvhasználatban biztos fogódzót jelentenek. Ha megfelelő alapismeretek birtokába jutunk, szókincsünk gyarapítása már nem is lesz olyan nehéz, hiszen sokszor fogunk a magyarban szláv eredetű, a – főként szomszédos – szláv nyelvekben pedig magyar eredetű szavakra ismerni.