Jellegzetes paramágneses oxigénmérőt ismertetünk. Az érzékelő felépítése a 18.2. ábrán látható. Az elemző cellába két állandó mágnes nyúlik be, amelynek sarkait ék alakúra képezték ki. Az ék alakú mágnessarkok között inhomogén mágneses tér alakul ki. Az inhomogén mágneses térbe vékony platinaszálra függesztett, súlyzó alakú próbatest lóg be. A próbatest két gömbje a kis hőtágulás érdekében kvarcból készül, és diamágneses gázzal, nitrogénnel van töltve. A platinaszálra könnyű tükröt erősítenek, amelyet fénysugár világít meg. A visszaverődő fény fényérzékelőre jut. Ha az elemző cellán átáramló gázban nincs oxigén, a próbatest az egyensúlyi helyzetében marad, a platinaszál nem csavarodik el, a fényérzékelőt maximális fényintenzitás éri. Ha oxigén jut az elemző cellába, az inhomogén mágneses tér hatására gyenge gázáramlás indul meg a mágneses erővonalakra merőleges síkban. Mivel a gázáramlás a legnagyobb térerősség irányába mutat, és a két mágnes kiképzése a 18.2. ábrán láthatóan antiszimmetrikus, a gázáramok hatása erőpárt alkot, forgatónyomaték hat a próbatestre. A próbatest kismértékben elcsavarodik, amíg a gömbre ható erőpár egyenlő nem lesz a torziós szál Mt visszacsavaró forgatónyomatékával. Az elcsavarodás eredményeként a fényérzékelő megvilágítása csökken.