A jelen fejezet célja azoknak a fonológiai folyamatoknak a bemutatása, amelyek elsősorban a nem-gondozott beszéd tartományában fellelhető megnyilatkozásokban érvényesülnek. Kötetünk eddigi fejezetei a műveit beszélt nyelv fonológiáját írták le. A variánsok közül a „köznyelvit”, a „valóban használatosat”, a „műveit emberek semleges kiejtésében előfordulót” tekintették normálisnak. A fenti megfogalmazásból legalább két fontos következtetés adódik. Az egyik az, hogy vizsgálódásainkból kizártuk az irodalmi, színpadi, rádióbemondói stb. ejtésformákat, tehát mintegy „felfelé” korlátoztuk a vizsgálandó anyagot. A korlátozással a leírás automatikusan elválik a nyelvművelés területétől, mivel az egyedül „helyes” ejtés a fonológiában nem releváns kategória. A másik fontos következtetés az, hogy a „semleges kiejtés” (ha egyáltalán van ilyen) nem engedi meg, hogy bepillantsunk a spontán, köznapi beszédbe, amelyet elsősorban a variancia jellemez. Más szóval: az eddigi fejezetekben „lefelé” is korlátoztuk az anyagot, a generatív fonológia terminusával élve a kötelező szabályokban megragadható invarianciát kutattuk, és a beszélők, a nyelv használóinak szabad választására bízott varianciáról csak addig szóltunk, amíg az valamilyen módon közel volt az ún. gondozott beszéd tartományához. Az ilyen stilisztikai variációról a nem-kötelező (= fakultatív) szabályok adnak számot. Az 1–6. fejezetek tehát elsősorban a gondozott beszéd fonológiájával foglalkoztak, ennek megfelelően nem tárgyalták azokat a jelenségeket, amelyekkel ugyan tele van a köznyelv, de mindenképpen kibújnak a gondozott beszéd tartományából.