A generatív megközelítésű fonológia a gyors beszéd terminust alkalmazta mindazokra a jelenségekre, amelyekkel vagy nem tudott mit kezdeni, mivel nem illettek bele az invariancia-képbe, vagy pedig nem akart, mivel nem volt meg hozzá a fonológiai szabályapparátusa. A gyors beszéd említése mindig valami kirekesztőt, valami nem odaillőt jelentett, a gyorsbeszéd-folyamatokat gyakran utalták a performancia vagy a pragmatika körébe, szemben a természetes fonológiával, amely éppen ezeket kívánta egységes fonológiaelméletbe integrálni. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az említett kifejezések értelmezésében mindig fennállt több-kevesebb zűrzavar, fogalmi tisztázatlanság: szinte ahány szerző, annyiféle értelemben találkozhatunk a „gyors beszéd” kifejezéssel. Nagyjából persze mindannyian ugyanolyan jellegű jelenségekre gondolunk ilyenkor: összeolvadásokra, hasonulásokra, magán- és mássalhangzók, sőt egész szótagok kiesésére, speciális allofónok megjelenésére stb., tehát olyan folyamatokra, amelyeket a természetes fonológia simító folyamatoknak nevez. Kérdés, hogy vajon tényleg a beszéd sebessége-e a meghatározó tényező az intuitív alapon idevont jelenségek előidézésében? Másképpen fogalmazva, kimondhatjuk-e azt, hogy míg a gondozott beszéd megnyilatkozásai nem gyorsak, addig a nem-gondozott beszédre a fokozott beszédtempó a jellemző, vagy szükségünk van további fogalmi finomításra? Fejezetünk be kívánja mutatni, hogy amennyiben a generatív megközelítésű „gyors beszéd” körébe tartozó fonológiai jelenségeket kiegészítjük a természetes fonológia magyarázatával, közelebb juthatunk a mai magyar fonológia még kevéssé felderített jelenségeihez.