Amióta „felfedezték" a beszédhangot, azóta próbálják rendszerezni, osztályozni azt a számtalan változatot, amely az emberi nem számára adott elvi lehetőségekkel (vö. 8.2.1.) képezhető. Az első ilyen osztályozás eredményeként a képezhető hangokat két nagy csoportra osztották, a magánhangzók és a mássalhangzók csoportjára. A két csoport elkülönítése, noha intuitíve világos, tudományosan nincs megoldva. A hagyományos kritérium, az ti., hogy a magánhangzó esetében a levegő akadálytalanul jut ki a szabadba, nem kielégítő, hiszen pl. a [j] képzésekor is szinte akadálytalanul jut ki a szájüregből a levegő, a [h]-ról nem is beszélve. Vannak továbbá olyan beszédhangok, amelyek fizikailag inkább magánhangzóként írhatók le, a nyelvben mégis mássalhangzóként viselkednek (pl. a francia félmagánhangzók, a magyar [j]), másfelől vannak olyan beszédhangok, amelyek fizikailag is, viselkedésükben is közelebb állnak a magánhangzókhoz, mégis mássalhangzónak tartják őket (pl. a csehben és az angolban a szótagképző , pl. vlk, table). Némely hangoknak a besorolása a két nagy hangosztály valamelyikébe tehát problematikus. Ez tükröződik a – kötetünkben is megfigyelhető – terminológiai változatosságban, amely viszont a jobb megoldás keresésére nyújt rálátást, és egyúttal bepillantást enged a fonetikai kutatás spektrumának a szélesedésébe is.