A magyar nyelvre vonatkozó fonotaktikai felmérésekből (így pl. a 4. fejezetből is) és statisztikai vizsgálatokból kiderül, hogy a gazdaságossági elv már a hangállomány szintjén tetten érhető, nevezetesen abban a tényben, hogy több a zöngés, mint a zöngétlen hangelem, s előbbieket kétszer olyan gyakran használjuk fel a hangsoraink felépítésében, mint utóbbiakat. Ez mind a beszélő, mind a hallgató érdekeit jól szolgálja, hiszen az artikuláció felől kisebb erőkifejtés (vö. 8.2.1.1.3.2), a percepció felől pedig jobb észlelhetőség (8.3.3.) jár vele. A szótagok szintjén a hosszú magánhangzót tartalmazó típus iránt mutatkozik preferencia, amit a perceptuális gazdaságosság kellően értelmezhetővé tesz. A hangkapcsolatok tekintetében a magyar szóalakokra a magánhangzókból és mássalhangzókból kialakuló kombinációk (VC és CV) jellemzőbbek, mint a csak magánhangzókból (V1....Vn) és csak mássalhangzókból (C1.....Cn) kialakuló kapcsolatok, utóbbiak közül pedig a mássalhangzó-kapcsolatok jellemzőbbek, mint a magánhangzó-kapcsolatok, mégpedig annál inkább, minél kisebb az elemszámuk. A leggyakoribb mássalhangzókapcsolat-típus tehát a C1C2. A mássalhangzó-kapcsolatok összetételére az jellemző, hogy alkotóelemeik eltérő módon, de azonos vagy közel álló helyen képződnek. A magyarázat az, hogy a képzésmód – a 8.3.2.2-ben tárgyaltaknak megfelelően – nagyobb percepciós különbségeket eredményez a mássalhangzók között, mint a képzéshely. A megoldás ugyanakkor az artikulációs gazdaságosság elvének is jól megfelel, mert közvetlen artikulációs tapasztalataink azt sugallják, hogy a képzéshely megváltoztatása nagyobb energiaráfordítást igényel, mint a képzés módjának a megváltoztatása. Az összefüggésből logikusan következik az a kapcsolódási tendencia, amelyik szerint azonos képzési osztályba tartozó mássalhangzók nemigen kapcsolódnak egymással. Az egymással való kapcsolódás (kombinabilitás) készségének hiányát kielégítően magyarázzák az artikulációs és percepciós ökonómia kívánalmai, éspedig a következőképpen. Az azonos képzési osztályba tartozó beszédhangok között mind képzésileg, mind az észlelés szempontjából csekély különbség van, s a nagyon hasonló képzőmozzanatokat irányító idegi ingerek között fellépő zavaró interferencia nem teszi lehetővé, hogy a hangfolyamatban eltérően tudjuk képezni és eltérőnek tudjuk észlelni őket. Nincs meg tehát közöttük a minimális fonetikai kontraszt. Ez annál nagyobb, minél több jegyben térnek el egymástól a szomszédos beszédhangok. Mivel az azonos osztályhoz tartozó mássalhangzók több azonos jegyben osztoznak és csak egy jegyben (a képzés helyében) térnek el egymástól, alkalmatlanok arra, hogy mind képzésileg, mind észlelésileg optimálisan eltérő hangsorokat alkossanak. Jellemző a magyar morfémákra az is, hogy zöngés és zöngétlen, valamint rövid és hosszú mássalhangzók egyáltalán nem alkotnak bennük kapcsolatot, azaz nincs a magyarban olyan tőmorféma, amelynek a belsejében C+C: vagy C:+C kapcsolat fordulna elő. Ez egyértelműen az említett minőségek polaritásával magyarázható, hiszen mind a zöngésség/zöngétlenség, mind a hosszúság/rövidség két szélső értéket képvisel a beszédképzésben.