Bármely nyelv, így a magyar nyelv prozódiai elemei is voltaképpen a periodikus fizikai hangrezgés tulajdonságaiból, a hangerőből (intenzitás), a rezgés szaporaságából (frekvencia) és az időtartamból nőnek ki, tehát eredetüket tekintve egyetemesek. Ezeknek a fizikai tulajdonságoknak az észlelésben az általuk keltett szubjektív benyomás felel meg. Így a hang frekvenciájának a hangmagasság, a hangerőnek a hangosság, a rezgés felépülésétől a lecsengéséig eltelő időnek pedig a szubjektív tartam a megfelelője. Amíg azonban a hangingert jellemző fizikai tulajdonságok egymástól független változók, a hangérzetet meghatározó szubjektív tulajdonságok egymással szorosan összefonódnak az érzékelésünk logaritmikus jellegét meghatározó Weber–Fechner-féle pszichofizikai törvény érvényesülése következtében (vö. 8.2.3.). Éppen ezért a megítélésük egymás nélkül nem hiteles. Tehát például nem jutunk érvényes megállapításokra a hangmagassággal kapcsolatban a hangosság és az időtartam aktuális mutatóinak az ismerete nélkül. A prozódiai elemek között kell számon tartanunk egy, az előzőekkel ellentétes természetű, de viselkedésében és funkcióiban rokon jelenséget, a szünetet. Ennek kapcsán idekívánkozik, hogy nemcsak a jelenségkörbe vonható elemek száma, hanem magának a fogalomnak a meghatározása és megnevezése is problematikus a szakirodalomban (l. a 6. fejezet 1. pontját is). A „szupraszegmentális” terminus több beszédhang sorozatában, a szekvenciában kialakuló és működő hangtulajdonságokra vonatkozik, de ezen kívül még legalább négy további értelemben használatos. A „prozódia” terminus, ha lehet, még több értelemben és még szélesebb területen járatos. Itt mégis inkább ez a helyénvaló, mivel eredeti jelentése szerint (< προσωδία ’ami a dalhoz hozzáadódik’) a hang fizikai jellemzőire (hangmagasság, időtartam, hangerő) utal.