Ady több mint irodalom. Ez a megállapítás már számtalanszor elhangzott, és már-már közhelyszámba megy. Ugyanakkor egyre nagyobb nehézségeket támaszt, ha meg akarjuk ítélni Ady életművét. Mintha kétféle értékelés dimenziójában kellene egy időben és egyszerre előrehaladni: alapos elemzéseket végezni egy szűkebb poétikai-esztétikai fogalomrendszer koordinátája szerint, amely – hogy nehezebb legyen a dolog – állandó mozgásban van, át-átalakul, és ugyanakkor egy evvel ok-okozatilag alig kapcsolatba hozható tágabb társadalomtörténeti – ne adj’ isten! – politikatörténeti, mentalitási, értelmiségtörténeti koordináta-rendszer kereteiben kellene gondolkodni, ahol ez utóbbi még az előbbinél is változékonyabb a fogalmi apparátusát és módszereit illetően. Ráadásul szűkebb tudományágunk, az irodalomtörténet-írás olyan korszakát éljük (mondanám: nem nagyon jó korszakát), amely nem a horizontális kiterjedés bővítése felé halad, éppen nem a társadalomtudományokkal közös és azokkal érintkező területek mozgósítására törekszik, hanem a tudományok történetében koronként elő-előforduló „involutionnak”, befelé fejlődésnek, belső komplikációkba bonyolódásnak a társtudományok felől nézve izolatív periódusában van. Nagy, elvont, filozófiai természetű elvontságok felé emelkedik a léghajó, és ilyenkor a nehezékeket ki szokták ejteni a kosárból, ilyen nehezéknek számít az „involution” korszakaiban minden, ami a társadalomhoz, történelemhez kapcsolódik, s biztos, ami biztos, még a szótárból is jobb ilyenkor kitörülni az olyan szavakat, mint valóság, élet, realitás. Hasonló a helyzet a befelé fejlődés egy lehetséges másik irányzatánál is, amikor a kutatás az előállított szöveg minél mikroszkopikusabb materialitásainak feltárására irányul. A társadalomtörténetek együttműködésére ebben az esetben sincsen szükség.