A mese megosztó szó, kettéosztja a világot valóságra és nem valóságra. Hasonlít az álomhoz, sok benne a vágyakozás és vágyteljesítés, de mégis más, mert általában nincs rossz mese, abban az értelemben, ahogy létezik, rossz álom. Vannak rémmesék, de azokban is végül jóra fordulnak a dolgok. A mese nem ismeri a halált (Honti János írt erről), a hősök, ha a cselekmény egy pontján meg is halnak, végül föltámadnak és győzedelmeskednek. Ady metaforateremtő, szimbolizációs nyelvében a mese, mely már túl van életen és halálon, gyakran a verset, sőt magát a versíró processzust jelenti, nem külső eseményekre utal, hanem a belső diszpozícióra. Halász Előd ebből a felismerésből kiindulva elemzi A Mese meghalt című korai (még 1904-ben keletkezett) verset. Ha elfogadjuk értelmezését, akkor az értékdimenzió két pólusát, a pozitív és negatív pólust úgy lehet megfogalmazni, hogy a „formálásra váró káosz” áll szemben a „formaadó erővel”. A mese nem más, mint az elkészült vers, ha sikerül elkészíteni, de nem mindig sikerül. Ami még megformálásra vár, az kaotikus, nyugtalanító és rossz. Ami már megformált, az jó. A mese jó. Király István evvel a verssel kapcsolatban arról írt, hogy Adynál gyakran visszájukra fordul a fogalmak értelme: a „költemény meséje pl. akkor halt meg, mikor életre támadt: az élet jelentette a halált s a halál az életet”.