A velencei settecento az itáliai festészet klasszikus századainak utolsó, egyben talán legszínesebb fejezete. A század elején két alapvető irányzatát lehet megkülönböztetni, s ezek részben kölcsönös viszonyban, de ugyanannyira ellentétben is álltak egymással. Az egyik tendencia vezéralakja a dekoratív hajlamú, tájképfestészetében és figurális stílusában is eklektikus Sebastiano Ricci (1659–1734) volt, aki hosszas itáliai vándorlásai után a századfordulón Velencébe visszatérve felfedezte Veronese művészetét, amely festészetének legfőbb inspirálója lett. A 18. század első két évtizedében Bécsben, Párizsban, Németalföldön és Londonban is dolgozott. Művei között akadnak olyanok, amelyekben a klasszikus előképek jutottak meghatározó szerephez, és lényegüket a nyugodt, „epikus” elbeszélés adja, míg más képeire a pátosz és a dinamika, az alakok heves gesztusai jellemzőek. Valamennyi alkotásának alapvető sajátossága azonban a kifinomult, világos kolorit, a nyújtott arányokkal festett, légies figurák, amelyekhez realisztikusan megfestett részletek társulnak (Bathsheba fürdője, 1724). A másik irányzat kezdeményezője unokaöccse, Marco Ricci (1676–1627), akinek sajátos tájképfestészete a születőben levő klasszicizmus ideálját tükrözi, s ugyanakkor a romantikát is előlegezi. Itáliai vándorútja során járt Rómában, Nápolyban, Firenzében és Milánóban, s az itt ért benyomások valamelyest elhalványították művészetében a velencei festészet tradícióit. Marco kétszer, 1708-ban, illetve 1712 és 1716 között is működött Londonban, s csak ezután telepedett le véglegesen Velencében. Kezdetben tájképfestészetének fő motívumai a hegyek, az előteret uraló ágas-bogas fák, a háttérben feltűnő falucskák és elhagyatott erődítmények, idillikus staffázsalakok. Kompozíciós módszerei és motívumai nem Poussin és Claude klasszikus tájképeire emlékeztetnek, sokkal inkább a 16. század velencei festőinek műveire. Más művészeknél megfigyelhető, hogy a tájképi elemek fokozatosan kiszorultak a képekről, sőt, egyes festőknél, mint például a Rómában működő Giovanni Palolo Panininél (1691/92–1756), a városi épületek vagy a tájba helyezett romok kerültek előtérbe. Ábrázolásai régészetileg pontosak, még akkor pontosan azonosíthatók, ha a tájban festőien elszórva ábrázolta őket. 1737-ben festett romképe a 18. századra igen jellemző műfaj, a capriccio egyik látványos példája: olyan fantáziadarab, amelyen Panini önkényesen valódi a romok képét válogatta össze egyetlen kompozícióba. Észak-Itáliában a capriccio vagy a tájkép- és a romábrázolás ötvözése még dekoratívabb és szeszélyesebb volt, a régészeti érdeklődést inkább a szabad fantázia helyettesítette. Devonshire hercegének allegorikus síremléke, amelyet a két Ricci festett, igen látványos példája ezeknek a fantázia szülte festményeknek.