A kínai műveltségeszmény és irodalmi ízlés normarendszere folytán az írástudó elit jobban preferálta a verses formákban, mint a prózai szövegekben való önkifejezést. A prózaírások esetében mindig fennállt annak lehetősége, hogy a szöveg a lírai műfajok felé közelítsen, annak szabályait kövesse. Ahogyan azt az irodalomkritikai írások is mutatták, az irodalmi diskurzus jobbára a költészet kérdéseire fókuszált, a próza irodalomtörténeti szempontú értékelése is a költészetelméletből nőtt ki. Ennek a tendenciának a legjobb példája a pianwen, amely szimmetrikus szerkezetével inkább emlékeztetett a költészetre, mint a prózára. A Tang-kortól kezdve azonban a prózai szövegeket uraló, általánosan használt szövegalkotási stílus kihívóra talált a guwen propagálói részéről, amely a klasszikus nyelvhasználat puritán stílusát állította szembe a túldíszítetté váló, írásbeli stílussal szemben. A 11. században a guwen újabb reneszánsza a prózát irodalmi magaslatokba emelte. Az általánosan történelmi, filozófiai, kulturális témákat felvonultató írások hangvétele Ouyang Xiu és Su Shi írásaiban személyesebbé vált, a Tang-korra jellemző normakövetés és szigorúság jelentősen lazult, amellett, hogy a mindennapi témák ellenére a kifinomult és udvarias nyelvi kifejezés továbbra is a legfőbb kívánalmak között szerepelt. A Song-korban jellemzően megmaradt a két tábor különállása, a személyes, egyéni megközelítéseket is megengedő prózairodalom egyre több műfajban engedett teret az írástudóknak az önkifejezésre.