A Hadakozó fejedelemségek kora, amely a Keleti Zhou-kor (i. e. 771–256) zárószakasza is egyben, a kínai történelem egyik forrongó, eseménydús periódusát foglalja magában. A régi társadalmi szokásrend keretei fokozatosan felbomlottak, és megkezdődött az útkeresés valami új irányába. A hagyományos értékrend szerint megörökölhető társadalmi státusszal szemben egyre világosabban körvonalazódott a műveltség alapján kivívható státusz társadalmi presztízse, ez pedig az írástudói tevékenységekben jártasaknak jelenthetett felemelkedési lehetőséget. Az írott hagyományban továbbélő, közös civilizációs örökség megismerése és folytonos tanulmányozása méltó életfeladatként összegződött a hivatali karrierre készülők körében. Az egykori, ideálisnak tetsző társadalom ideológiai alapjainak tanulmányozása megoldásokat kínált a kor kérdéseinek megválaszolására. A 4. századtól felerősödő folyamatok eredményeként számos filozófiai iskola (baijia, 百家, azaz száz iskola) dolgozta ki elméletét azzal összefüggésben, hogyan kellene szilárd alapokat teremteni a kínai civilizáció további fejlődéséhez, és meghatározni az egyén helyét a társadalomban, sőt még szélesebb kontextusban, a világ működésében. Ebben a korszakban került előtérbe a szerzőség vagy az irodalom céljának kérdése, amely határozott irányt szabott a kínai irodalmi gondolkodásnak.