Az előző fejezetekben már ejtettünk szót arról, hogy a szegmentumokat fonetikai és fonológiai nézőpontból vizsgálva gyakran ellentétes állításokat fogalmazhatunk meg. A magánhangzók körében például az [aː] artikulációjának centrális jellege fonológiailag nem releváns, hiszen az nem különbözteti meg egyetlen másik fonémától sem; a következő a fejezetben pedig látni fogjuk, hogy viselkedését sem befolyásolja. Az /u/ zártsága, hátulképzettsége és rövidsége viszont fonológiailag fontos tulajdonságok, hiszen csak a zártság különbözteti meg az /o/-tól, csak a hátulképzettség az /y/-től, csak az időtartam pedig az /uː/-tól. Ezek a tulajdonságok az /u/ viselkedését is befolyásolják; ahogyan a következő fejezetben látni fogjuk, hátulképzettsége meghatározza például az magánhangzó-harmóniában való részvételét. A fonémák fonológiailag releváns, megkülönböztetésükben és viselkedésük meghatározásában szerepet játszó tulajdonságaikat megkülönböztető (disztinktív) jegyeknek, röviden jegyeknek nevezzük. A disztinktív jegyek tehát az adott nyelvben releváns, szereppel bíró hangtulajdonságok, hangrendszerbeli különbségek. A jegyek a nyelvek legkisebb funkcionális (funkcióval, szereppel bíró) egységei – továbbra is a fonémát tekintjük a legkisebb tagolási egységnek, hiszen a fonéma nem tagolható, nem szegmentálható egymás után következő részekre úgy, ahogyan a mondatok, a szóalakok vagy a morfok. A megkülönböztető jegyek nem egymás után álló, hanem „egyszerre” jelen lévő részei, egységei a fonémáknak.