Áttekintésünkben e korszak az 1770–80-as évektől máig tart. Kezdetét a felvilágosodásnak nevezett, a Habsburg-abszolutizmus egységesítő politikája és a nemzeti önrendelkezés felemelkedő eszménye közötti ideológiai és politikai harc jelenti. Ez a politika szintjén megvalósuló küzdelem a kultúra és a nyelv szintjén az összefogás, az egységesülés kívánalmát jelentette. Létrehozni egy korszerű, a tudományosság, a mindennapi élet és az írás számára alkalmas változatot, mely a hiányok pótlásával (nyelvújítás), a „fentebb stíl” hangsúlyozásával a társas élet biedermeier stílusához képes idomulni, s azt kiszolgálni. Ennek érdekében az 1770-es évektől írói társaságok alakulnak, magyar nyelvű hírlapok indulnak (a Magyar Hírmondó Pozsonyban, a Magyar Museum Kassán), megjelenik a Debreceni Grammatika (1795). Az írók érzik a nyelv béklyóit: szükséges a korszerűsítés a szókészlet terén. A nyelvújításnak nevezett folyamat során különböző módokon ezrével jön létre új szó (s közülük sok száz meg is marad). A legismertebbek ezek közül: elavult szavak felújítása (bakó, szobor), régi személynevek forgalomba hozása (Árpád, Gyula), tájnyelvi szók beemelése az irodalomba (betyár, csalit, kelengye), szóképzés (hízeleg, ábrándít, festmény, bizonyíték), szóvégek képzőként való alkalmazása (vö. morfématörténet 6.3) (uszoda, fegyenc), elvonás és szócsonkítás (esküszik > eskü, cégér > cég), szóösszetétel (ábrándvilág, alkonypír, rendőr), szóösszevonás (cső + orr > csőr, könnyű elméjű > könnyelmű), tükörszavak (álláspont, vaspálya) (l. még a szókészlet-történeti fejezetetet: V. 3.3.1.). Munkálkodásuk révén létrejön egy sajátos almanachlíra, melynek hatása alól még Petőfi sem tudta kihúzni magát. A választékos, kifinomult irodalmi nyelv hatására alakult ki aztán az a biedermeier stílusú szalonnyelv, mely a felvilágosult nemesség nyelvhasználatára a 19. század első felében (reformkor) jellemző. Ez a nyelv kitermeli azokat a körülírásokat, udvarias formulákat, amelyek szükségesek egy jól működő társalgási nyelv meglétéhez.