Kialakulásuk alapján a névmásokhoz csatlakoznak a névelők. Alapjuk ugyanis névmás: mutató névmás és határozatlan névmás (a határozatlan névelő esetében a számnév is). A névelő hiánya még a kései ómagyar korban is jelen van, tulajdonnevek, generikus kifejezések, birtokos jelzős kifejezések stb. esetén: Bécsi k. 118 Felem en vramat kiralt ki zerzet tvnektec etkèt [félem én uramat, a királyt, ki szerzett tinektek étket]. Ahol viszont megjelenik, már névelőként jelenik meg: HB. Es oz gimilsnek wl keserv uola vize. Hug [és az gyümölcsnek oly keserű vala vize, hogy]; GyS. oz kerezt fan [az keresztfán]. A határozott névelő (az, a) főnévi mutató névmásból alakult ki, mégpedig jelzői helyzetben (a veláris alak névelővé válásának oka a távolra mutató funkcióval együtt járó absztrahálódás lehetett). Létrejöttében fontos szerepe volt a mondatban betöltött funkciójának: ha a tágabb szituáció egy korábban nem említett összetevőjére utal, akkor már kilép a kijelölő jelzői szerepből, s így névelővé módosul (részletesebben l. a mondattörténeti fejezetben: 3. 6. 1.). A változás alapja, hogy a névmás hangsúlytalanná válik, s ezáltal visszaszorul kijelölő jelzői szerepe. Ehhez járul az alaki zsugorodás is (az > a). Névelő tehát csak a főnév előtt álló, kijelölő jelzői szerepű toldaléktalan névmásból lesz hosszabb-rövidebb ingadozás után: (Bécsi k. 117) a borbol melb\:o:\l \:o:\n\:o:\n maga izic vala [a borból, melyből önnön maga iszik vala]. (Ma is vannak olyan helyzetek, amelyekben nem egyértelmű, hogy az adott helyzetben álló szó névmás-e vagy névelő: a tekintetben; Kérem hát a könyvet, amelyről szó volt.)