A különféle szintű nyelvi elemek rendszerekbe szerveződnek, így egy-egy nyelvi elem megváltozása a grammatika egy egész részrendszerének, sőt az egymásra épülő részrendszerek sorának átrendeződését vonhatja maga után. Például a magyar nyelvtörténészek többségének véleménye szerint a magyar magánhangzórendszer az ómagyar kor elején még tartalmazott egy mély hangrendű illeszkedést kiváltó veláris i̮ hangot (vö. hídon, síppal). E hang az ómagyar kor elején eltűnt, pontosabban átalakult, hangsúlyos helyzetben palatális i-vé, hangsúlytalan helyzetben u-vá vált, és ez a változás az ómagyar magánhangzórendszer teljes átstrukturálódásához vezetett (l. Kenesei 1995). A veláris i̮ átalakulásával létrejövő új magánhangzók ugyanis a meglévő magánhangzókat „odébb tolva” alakítottak ki helyet maguknak az artikulációs térben. Mint a (9) alatti ábrán megfigyelhető, a korábbi palatális i a szavak egy részében labializálódott, ü-vé vált: HB. szim > szüm; a szavak másik részében, illetve más nyelvjárásokban pedig középső nyelvállású zárt ë-vé alakult: szim > szëm. A veláris i̮ átalakulása következtében létrejött új ü a korábbi ü-ket lejjebb nyomva a magánhangzórendszerből hiányzó középső nyelvállású labiális ö kialakulásához vezetett: kükény > kökény. Az i > ë változás az ë-t részint lejjebb nyomta, ë > e változást eredményezve (kezë > keze), részint labializálta, ë > ö változást idézve elő: kërëszt > köröszt. A veláris i̮-ből kialakuló u a hátsó magánhangzókat tolta lejjebb: a felső nyelvállású u-ból középső nyelvállású o lett (fuk > fok), a középső nyelvállású o-ból (valamint e változásoktól függetlenül az illabiális ȧ-ból) pedig kialakult a magánhangzórendszerből korábban hiányzó alsó nyelvállású labiális a. A változásokat bemutató alábbi ábrán a magánhangzórendszer újonnan létrejött elemeit félkövér betű jelöli: