Napjainkban a nemzetközi kapcsolatoknak vitathatatlan része az emberi jogok védelme, de ez nem mindig volt így. Az államok egyre inkább hajlandóak az erő használatára az emberi jogok nevében, ami a humanitárius intervenció nemzetközi normáinak növekvő elfogadását tükrözi. Az idők folyamán egyre jobban intézményesültek ezek a normák, és formálták a szereplők céljait és preferenciáit a nemzetközi rendszerben. Az emberi jogi normák kialakulásában a nagy emberi jogi NGO-knak elévülhetetlen szerepe van. Mivel ezeknek a normáknak és maguknak az NGO-knak is növekedett a legitimitása, az emberi jogi témák egyre jobban alakították az államok agendáját, gyakran változásokat idézve elő az állam gyakorlatában. Továbbá vitathatatlan a regionális szinten kimutatható gyorsabb normadiffúzió, hiszen a regionális közelség valószínűsíti a közös történelmet, identitást, ami intenzív kapcsolatok esetén segíti a normák terjedését a régióban. Ma már általánosan elfogadott az a nézet is, hogy a nemzetközi emberi jogok befolyása nagyobb, ha egy adott országban a nemzetközi normák iránt elkötelezett társadalmi csoportok vannak. Ennek a megközelítésnek egyik variánsa a civil társadalom szerepére koncentrál – ideértve az emberi jogi szervezeteket, vallási csoportokat, politikai pártokat, diákszervezeteket –, akik hajlandók, mozgósíthatók tiltakozásra, és ezáltal közvetítik a nemzetközi nyomást. Ez egy alulról és nem felülről jövő nyomás. Egy hasonló, de elmélettel nem igazán alátámasztott irányzat az ideák és identitások államon belüli konfigurációjára hívja fel a figyelmet. Például egy, a nemzetközi normák iránt elkötelezett nemzeti vezető képes lehet elérni az állami szerepvállalást a helyi ellenzés dacára is, lásd a sikeres emberi jogi küzdelmek karizmatikus vezetőit, mint Nelson Mandela vagy Vaclav Havel. E felfogás szerint a dolgok azon múlnak, hogy maguk a vezetők mennyire azonosulnak ezekkel a nemzetközi emberi jogi normákkal, és mobilizálják az emberi jogok támogatóit. Ugyan erre túl sok bizonyíték nincs, mégis széles körben elfogadott ez a nézet. Hangsúlyozni kell, hogy a hazai identitás és intézményi struktúrák közvetítik a nemzetközi emberi jogi normák befolyását. Nyilván a sikeres normadiffúzió a nemzetközi normák belső elfogadásától függ, ami nyilván könnyebb, ha van egy „kulturális illeszkedés” vagy „normatív megfelelés”.