A Han-dinasztia bukását követő időszak sok tekintetben korszakváltást jelentett a kínai civilizáció történetében, a Tang-korig terjedő időszakot korai középkornak nevezik a kínai történelemben. A következő három és fél évszázadban az egykori hatalmas birodalom területén kisebb uralkodói körök osztoztak, a széttagoltság politikai instabilitást, háborúkat, intrikát és veszteséget hozott magával. Miután a legerősebb, a Wei állam képtelen volt Kína újraegyesítésére, az ország három részre szakadt: Wei (魏), Wu (吴) és Shu (蜀) államok (Sanguo, 三国) vették át felette az irányítást. Az északi területeken a xiongnuk (匈奴) állandósuló betörései és hódításai egyre nagyobb veszélyt jelentettek a kínai államok számára, a rövid életű Jin-dinasztia kénytelen volt feladni északi területeit, és délre visszavonulva Keleti-Jin (东晋) néven fenntartani a folytonosságát. Az északon megerősödő, belső-ázsiai népek közül a tuoba (拓跋) törzs alapított dinasztiát a 4. században, amely az Északi-Wei (北魏) nevet viselte. A kínai dinasztiák a déli területekre koncentrálódtak, a Tangok felemelkedéséig a korszakot Északi és Déli dinasztiák korának (南北朝) is nevezik. A Déli területeken hat kínai dinasztia uralkodott (Hat dinasztia kora, 六朝), kulturális központjuk Jiankang (建康), a mai Nanking volt. A kínai költészet fejlődése szempontjából a déli területek irodalma tarthat számot érdeklődésre, habár az északi vidékeken meghonosodó kínai hagyományok is visszahatottak a kínai írásbeliség és irodalom egészére.