A 3. század második felének háborúktól terhes időszaka nem kedvezett a költészet további, akadályoktól mentes kibontakozásának. Az írástudók többsége igyekezett távol tartani magát a hivatalvállalástól, és visszavonultságban megélni e zavaros időket. Sokak sorsát megpecsételte a rivális politikai körök egymásnak feszülése, és erőszakos halált haltak. A korszak jelentősége éppen abban állt, hogy a túlélés lehetőségei mint a hivatalvállalással szembeni alternatívák vetődnek fel a művelt írástudói réteg számára, akik a hagyományos konfuciánus gyökereiket sosem feledve igyekeztek megoldást találni a felbolydult világban. A taoizmus eszméinek megerősödése és az értelmezése szerinti bölcs képe koncentráltan juttatta kifejezésre azt az elégedetlenséget, amely nyílt kritika formájában akár a halálos ítéletet is maga után vonhatta a kor gondolkodói számára. Az elvágyódás egy nyugodtabb világba a vidéki élet idillikus világában és a taoista színezetű, misztikus útkeresés lehetőségében öltött testet, amelyek egyébként nem álltak messze egymástól: a visszavonultság magánya megfelelő feltételeket teremtett az ember önmagához vezető útjához, amely biztos viszonyítási pontot jelentett az új értékszemlélet kialakításához.