Az antipszichotikus hatású vegyületek a II. világháborút követően elinduló pszichofarmakológia elsőként tanulmányozott vegyületei közé tartoznak. Az 1952-es évet szokták a pszichofarmakológia tulajdonképpeni kezdőpontjának tekinteni, amikor is Delay és Denicker klinikai vizsgálatai klórpromazin adagolásával elért tartós terápiás eredményt igazoltak mániás és szkizofrén betegeknél (Bitter és Rihmer 1986). Ők javasolták az akkor ismert két vegyületcsoport, a fenotiazinok és a rezerpin elnevezésére a neuroleptikum kifejezést, annak alapján, hogy ezek a vegyületek már alacsony dózisban is megfékezték a betegek nyugtalanságát. A kezelés hatására a betegek zavartsága, pszichotikus tünetei, hallucinációi, téveszméi csökkentek vagy megszűntek. Nagyobb dózisban indifferens magatartást és érdeklődéscsökkenést okoztak, de – a minor tranquillánsokkal ellentétben – szedato-hipnotikus hatást, narkózist még nagyobb adagok alkalmazása esetén sem. Régebben ezt a gyógyszercsoportot, a szedato-hipnotikus hatású minor tranquillánsokkal szemben major tranquillánsoknak is nevezték. A neuroleptikum kifejezés elsősorban főként a szerek neurológiai hatásaira utalt, miszerint extrapiramidális és diencefalikus szindrómát, pszichomotoros apátiát okoztak, állatkísérletekben pedig jellegzetes immobilis állapotot, katalepsziát váltottak ki (Bitter és Rihmer 1986, Tímár 2011). Az 50-es, 60-as években felfedezett neuroleptikumok kapcsán az extrapiramidális mellékhatásokat egyenesen szükségesnek tartották az antipszichotikus hatás kifejlődéséhez, jóllehet Haase már az 50-es években megfogalmazta, hogy az antipszichotikus hatást a durva extrapiramidális tünetek nélkül is el lehet érni. Ő az ún. finom motoros tüneteket – melyek az írásban megjelenő extrapiramidális hipokinezést jelentik – tartotta szükségesnek a neuroleptikus hatás eléréséhez (Haase 1982, idézi: Bitter és Rihmer 1986).