Az emberi hallásra jellemző, hogy különböző frekvenciákon különböző hangerősséggel halljuk a fizikailag azonos erősségű (azonos hangnyomású) hangokat. A hallás ezen frekvenciakarakterisztikája ráadásul függ a hangnyomástól. Az azonos hallott hangosságszinteket az 5.3. ábra bal oldalán látható görbék mutatják. Definíció szerint 1000 Hz-en feleltetjük meg a hangosságszintet a fizikai hangnyomásszintnek. A hallás ezen karakterisztikáját először Harvey Fletcher és Wilden A. Munson vizsgálta részletesen 1933-ban, a hangosságszintgörbéket szokás az ő nevükkel is jelölni. Bár a vizsgálat igen részletes volt, a szubjektív adatok gyűjtése miatt később pontosították az azonos erősségűnek hallott (azonos hangosságszintű) hangok karakterisztikáját; a jelenleg használt görbék az 5.3. ábra bal oldalán láthatók. Ennek a halláskarakterisztikának a kompenzálására használnak az ember által hallott hangok esetében súlyozást: az alacsony frekvenciákat – amikre a fülünk kevésbé érzékeny – lesúlyozzák a tényleges fizikai hangnyomásszinthez képest. A gyakorlatban az A és a C súlyozás a legelterjedtebb, előbbi a 40 dB-es, utóbbi a 100 dB-es hangosságszintgörbén alapul, vagyis dB(A) súlyozás a halkabb, dB(C) súlyozás a hangosabb hangok esetén alkalmazandó. Ezen kettő és további két akusztikai súlyozási görbét mutat az 5.3. ábra jobb oldalán levő diagram. Ezen súlyozási görbéket a legegyszerűbb akusztikai mérőeszközökbe is beépítik, és a törvényi előírások is a súlyozott hangnyomásszintekre vonatkoznak, mivel az emberek ténylegesen ilyen hangosnak hallják a hangokat.