Az erkölcsi normák evolúciójával foglalkozva, Shaun Nichols (2002) filozófus tett egy jóslást a jó modor történetéről Európában. Az etikettszabályok – étkezési szabályok, a testtartás és a testápolás szabályai stb. – önkényesnek tűnnek, ugyanakkor nem pusztán egy vak konzervativizmus révén tartjuk fenn őket. Vannak köztük olyanok, amelyek annak köszönhetik állandóságukat, hogy megsértésük érzelmeket vált ki, akár tanúi vagyunk a megsértésnek, akár csak elképzeljük. Nichols, összhangban számos pszichológussal, úgy gondolja, hogy az undor bizonyos vonásai (a „magundor”) a különböző kultúrákban eléggé állandóak. Jóslata szerint azok az etikettszabályok, amelyek olyan cselekedeteket tiltanak, amelyek az undornak ezeket az elsődleges és általános oldalait aktiválják, a többieknél nagyobb eséllyel bírnak a terjedésre és a megmaradásra. Elias (1939/2004) a reneszánsz Európa szokásváltozásairól szóló könyvében megvizsgálja Erasmus polgári viselkedési szabályait, A keresztény fejedelem neveltetése (1530) c. művét. Független kódolóktól azt kérdezte, hogy a könyv különböző részeiből kivett különböző szabályoknál a szabály által szankcionált magatartás elsődleges undort vált-e ki, vagy sem. Az elsődleges undor kritériumait a pszichológiai irodalomból vett listával adja meg (Rozin et al. 2000). Más kódolóknak pedig azt kellett eldönteniük, hogy vajon az adott szabály őrájuk még ma is érvényes-e. Nichols vizsgálatának eredménye az, hogy az undorító (elsődleges értelemben undorító) magatartásokat befolyásoló etikettszabályok jó része mindmáig fennmaradt Erasmus idejétől kezdődően, a többi pedig nem. Elias számára ez a „viszolygási küszöb fokozatos emelkedését” jelenti. Nichols szerint azonban nem az európaiak viszolygási küszöbe mozdult el, hanem az etikett ért el fokozatosan ehhez. A kulturális átvitel a gusztustalan cselekedetek elleni normákat állított előtérbe, mert ezek a normák intuitívabbnak és kevésbé önkényesnek tűntek, mint a többi. Ebben a sajátos esetben nehéz szétválasztani Elias és Nichols értelmezését. Vannak azonban más vizsgálatok, amelyek azt mutatják, hogy az olyan hagyományok, amelyeket legalábbis részben az undor motivál, sikeresebbek, mint a többi. Daniel Fessler és Carlos Navarrete (2003) antropológusok 78 kultúrát összehasonlítva rámutatnak arra, hogy messze a hús a legtöbb tabuval összekapcsolódott élelmiszer. Az általuk vizsgált 12 földrajzi régióból 11-ben legalább kétszer annyi a húsra vonatkozó tabu, mint a más élelmiszerekre vonatkozó. A hús jó élelmiszertabu, mert az emberek általános undorérzetének kitüntetett kiváltója (az ezzel az érzelemmel foglalkozó specialisták is osztják ezt a nézetet, Rozin 1999). Ezek a tanulmányok egy meglehetősen nagy irodalmat képviselnek, amely bizonyos hagyományok sikere és az undorral való kapcsolatuk között korrelációkat mutat ki. Heath és munkatársai (2001) egy másik példát adnak a városi legendákról. A modern városi folklór fura módon kedveli a gusztustalan pletykákat a koszos éttermekben felszolgált szervektől az agyfertőzést okozó poharakig. A gusztustalan pletykák népszerűebbek az olyan történeteknél, amelyek rémületet, együttérzést, vagy más erőteljes érzelmeket váltanak ki (Heath et al. 2001).