Válság és válságrendezés a Gazdasági és Monetáris Unióban

Moravcsik (1998) egyebek mellett azzal igyekezett megkülönböztetni elméletét más nagy-elméletektől, hogy mikroalapozása révén az állami akarat forrásaként az egymással versengő üzleti körök preferenciáit jelölte meg. A liberális kormányköziség számára a preferenciaformálás egyet jelentett a gazdasági érdek primátusával (konkrét ügyekhez kötve). Forster (1998) Nagy-Britannia kimaradását a Maastrichti Szerződés szociális politikai fejezeteiből annak alátámasztására használta, hogy bizonyítsa: léteznek olyan helyzetek, amikor kormányok akkor sem vállalnak fel bizonyos kompromisszumokat (vagyis nem kötnek alkut), ha egyébként az üzleti szektor maga az adott ügyben indifferens, sőt akár még némi hajlandóságot is mutatna a kompromisszumra.1 Csakhogy ezt maga Moravcsik (1993, valamint különösen 1998) sem igényelte, sőt hangsúlyozta, hogy létezhetnek olyan helyzetek, amikor a gazdaság szereplői vagy indifferensek, vagy olyannyira heterogén preferenciákkal bírnak, hogy a kormány nem képes ez alapján megfogalmazni a nemzeti álláspontot. Ha egy konkrét esetben a magánszektor szereplői érdektelenséget mutatnak, mert képtelenek számszerűsíteni a hasznokat, vagy egyszerűen túl kicsi és szétforgácsolódott a remélt haszon, akkor a kormány kezdeményezőként léphet fel, követve saját preferenciáit. De a választói akarat még ilyen esetben is gátat szabhat a kormányzati mozgástérnek.