Joggal merül fel a kérdés, hogy a 2000 márciusában elnökké választott Putyin etatista fordulatának volt-e Nyugat-ellenes éle? Kezdetben aligha. Olyannyira nem, hogy az Egyesült Államokat ért 2001-es őszi terrortámadás után Moszkva joggal érezhette úgy, hogy egyszerre tart fenn kiváló kapcsolatokat Nyugat-Európa meghatározó hatalmaival és az Egyesült Államokkal. Ez az az időszak, amikor a kormányzat fontos pozícióiban lévő, Nyugattal együttműködést kereső liberális politikusok elkezdtek nyilvánosan arról beszélni, hogy Oroszországnak középtávon fel kell készülnie az Európai Unióhoz történő csatlakozásra, és ennek a célnak kell a belső normaalkotást alárendelni. Jellemző, hogy az EU-tagságról a jelcini évtizedben egyetlen befolyásos orosz politikus sem beszélt. 2001 őszén viszont sorra hangzanak el ilyen tartalmú nyilatkozatok. Az akkor már másfél éve hatalmon lévő Putyin azonban hallgat. Ebben az ügyben ekkor még nem szólal meg. Majd csak 2003 őszén – az amerikaiak iraki beavatkozása és a Jukosz-ügy elindítása után – mondja el véleményét. Előtte azonban – 2003 késő tavaszán – még fogadja a világ vezető politikusait a Szentpétervár alapításának 300. évfordulója alkalmából rendezett nagyszabású ünnepségeken. Ekkor írja alá Oroszország az Európai Unióval a „négy közös térségre” vonatkozó megállapodását. Minden jel arra vall, hogy továbbra is rendben vannak az orosz–nyugati kapcsolatok. Ezen még az amerikaiak iraki intervenciója sem tud változtatni, noha azt az orosz vezetés határozottan bírálja. Az első hajszálrepedések az orosz–nyugati kapcsolatokban azután jelentek meg, hogy előbb vezető nyugati lapok, majd politikusok elkezdték bírálni a Kreml Jukosz-ügyben tanúsított magatartását. Ekkor látta elérkezettnek az időt Putyin arra, hogy kifejtse: még középtávon sincs napirenden Oroszország EU-tagsága. A bizalom további erózióját hozta magával az Ukrajnában 2004 őszén lezajlott „narancsos forradalom”. Az egy évvel korábbi, grúziai „rózsák forradalma” még hidegen hagyta a Kremlt. Az ukrajnai események azonban felhergelték. Eközben egyre ingerültebben szembesült azzal is, hogy a nyugati világ meghatározó hatalmai – élén az Egyesült Államokkal – nem akarják elismerni Moszkva különleges érdekeit az egykori szovjet belső periféria országaiban. 2006 végére Moszkva számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szénhidrogénexportból származó jövedelmei által megalapozott új keletű magabiztossága különböző, Oroszországot korlátozó intézkedésekre sarkallja a Nyugatot. Ezek közé tartozott az európai rakétapajzs terve éppúgy, ahogy az oroszok irányítása mellett megépítendő Déli áramlat gázvezeték riválisaként meghirdetett Nabucco-projekt. Ilyen előzmények után jutott el Putyin a 2007 februárjában előadott kemény hangú müncheni beszédéhez, illetve ahhoz, hogy a 2008-as tavaszi NATO–Oroszország csúcstalálkozó nem nyilvános részében megkérdőjelezze Ukrajna államiságát. A kölcsönös elhidegülés fent említett fejleményei azonban egy olyan Oroszországot érintettek, amelynek gazdasági növekedése 2000 és 2008 első fele között átlagosan évi 7-8%-os volt, miközben Putyin társadalmi támogatottsága korábban ismeretlen magasságokba emelkedett. 2008 augusztusában azonban a Kremlnek egyszerre két komoly válsággal is szembe kellett néznie. Egyfelől Oroszországot is elérte a globális válság, másfelől rövid háborúba keveredett a FÁK-térség leginkább Nyugatra tartó országával, Grúziával. Moszkvának azonban mindkét válságon sikerült viszonylag rövid időn belül túllépnie. A 2009-es csaknem 8%-os recesszió után az orosz gazdaság már 2010-ben újra növekedési pályára állt. És ez a lendület a következő évben is kitartott. A grúz háború miatti elszigetelődést pedig már 2010 tavaszára sikerült leküzdenie. Vagyis a Nyugattal kialakuló konfliktusok dacára ekkor még semmi jele nem volt annak, hogy a rendszer az addigi jóléti alapú legitimációját identitásalapúra készülne lecserélni. Erre a váltásra csak később került sor. Részben annak nyomán, hogy a gazdaság növekedési dinamikája 2012 első negyedévétől elkezdett lassulni, annak ellenére, hogy a kőolaj hordónkénti éves átlagára ekkor még jócskán 100 dollár felett járt, és a hazai fogyasztás is gyorsan növekedett; részben pedig azért, mert a rezsim 2011–2012 fordulóján a Duma-választások eredményének meghamisítása miatt kisebb politikai válságot élt át, megkezdődött a legitimációs alapok „áthangolása”. Ez a folyamat az ukrajnai válság elmélyülésével teljesedett ki. A putyini rendszer pozíciói megerősítése érdekében 2012 nyarán ugyan végrehajtott egy durva represszív fordulatot, ám korábbi magabiztosságát mégsem tudta visszaszerezni. Hiába szigorították meg a tüntetések szervezésének feltételeit, hiába fokozták az internet ellenőrzését, hiába vezették vissza a rágalmazás tényállását a büntető törvénykönyvbe, hiába definiálták újra a hazaárulás bűntettét, és egészítették ki a civil szervezetek működésére vonatkozó törvényt az „idegen ügynök” passzussal, a rendszer továbbra sem érezte magát biztonságban. Leginkább azért nem, mert érzékelte, hogy a születőben lévő városi középosztály elfordult tőle. Ennek következményeként feltűnő fordulat következett be Putyin retorikájában is. Az orosz elnök, aki korábban többnyire kerülte az ideológiai tartalmú megnyilatkozásokat, elkezdett egyre gyakrabban történelemről, közös emlékezetről, pravoszláviáról, hagyományos családról és más, jellemzően konzervatív toposzokról értekezni. De sem az államhatalom jogosítványainak kiszélesítése, sem a hivatalos retorika konzervatív fordulata nem tudta megnyugtatni Putyint és politikai környezetét. Ebben a helyzetben gyorsult fel az a már korábban is érzékelhető folyamat, amelynek eredményeképpen a Kreml elkezdett egyre inkább a rezsim rövid távú és nem a politikai közösség többségét szolgáló közép- és hosszú távú érdekeire koncentrálni. Másképpen fogalmazva: a rezsim stabilitása kezdett mindent felülíró érdekké válni, még azon az áron is, hogy ez a társadalom többsége számára már rövid távon is komoly veszteségekkel járt. Ennek az új helyzetnek az elfogadtatásához volt szükség a jóléti legitimáció identitásalapúval történő leváltására. A fordulat levezényléséhez ideális eszköznek tűnt – és mint utóbb kiderült: ideálisnak is bizonyult – a Krím annektálása. E huszonhétezer négyzetkilométernyi terület megszerzése olyan eufóriával töltötte el az orosz társadalom nagy részét, hogy még azok közül is sokan visszatértek a putyini politika támogatói közé, akik 2011–2012 fordulóján még heteken át tüntettek a durva választási csalástól sem visszariadó rendszerrel szemben. Az ukrajnai beavatkozásnak azonban nagy ára lett: az ország rövid időn belül elszigetelődött. Olyannyira, hogy az annexió elismerését Moszkva még legközelebbi szövetségeseivel – az Eurázsiai Gazdasági Szövetség tagjaival – sem tudta elfogadtatni. Az annexió nyomán elrendelt szankciók és az olajár 2014 őszi beszakadása következtében a 2012 elejétől lassuló növekedési pályán lévő orosz gazdaság 2015-ben recesszióba fordult, ahonnan a következő évben sem tudott kijönni. 2017-től azonban újra növekedni kezdett, de annak dinamikája belátható időn belül aligha fog az 1-2%-os szintről feljebb lépni, már csak azért sem, mert azt maga a rezsim sem forszírozza. Az ország vezetése az elszigeteltség körülményei között sokkal fontosabbnak tartja a belső stabilitás megőrzését, ezért nem erőlteti a növekedést, amit leginkább a termelékenység javításával tudna elérni. Az utóbbi azonban munkahelyek tömeges megszűntével járna, ami veszélyeztetné a társadalmi békét. Helyette a kormányzat arra biztatja a vállalatokat, hogy elbocsátások helyett a fizetések csökkentésével próbáljanak hatékonyságukon javítani. A kormányzat eközben arra is figyel, hogy a központi költségvetés hiánya ne szaladjon el. Ezt 2017-ben azon az áron tudta csak elérni, hogy az év végére felélte a Tartalék Alap megtakarításait. Mindezeken túl a kormányzat továbbra is szigorú és közvetlen felügyelete alatt tartja a gazdaság stratégiai ágazatait. Ez a már a putyini korszak elején elindult folyamat mára odavezetett, hogy egyes források szerint a GDP közel kétharmadát állami tulajdonban lévő vállalatok állítják elő. Ilyen gyorsan változó bel- és külpolitikai környezetben roppant nehéz egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy létezik-e valamilyen sajátos putyini modell. Ez valószínűleg a következő években sem fog változni. A kérdés legfeljebb csak az, hogy a nagyhatalmi ambíciók meddig képesek feledtetni a romló életkörülményeket, a növekvő vagyoni és jövedelmi különbségeket. És hogy a rezsimnek lesz-e válasza arra a helyzetre, amikor már nemcsak a kormányzó párt népszerűsége lesz alacsony, de Putyiné is?