A humor régóta foglalkoztatja a filozófusok, nyelvészek és pszichológusok többségét, és ahogy már évszázadok során több gondolkodó is rámutatott, a humor eltérő módozataiban van egy közös mozzanat, mely mindenfajta humor alapját képezi: egyfajta összeférhetetlenség. A humor értelmezéséhez szükséges többletet, mentális csavart ez a töltet adja, vagyis a szándékolt jelentés (esetenként a csattanó) megértéséhez szükség van egyfajta szellemi rugalmasságra, egy olyan gondolkodásbeli és értelmezési dinamikára (kognitív stratégiákra), mely lehetővé teszi, hogy a beszélő szemszögéből értelmezzük az elhangzottakat (Bergen–Binsted 2004). Ehhez szintén számos tényezőt kell egyidejűleg figyelembe vennünk a társalgás során, azaz egy egészleges szemléletre és értelmezésre van szükség az értelmezés, vagyis a jelentéskonstrukció folyamatában. E képesség, ahogy erre már utaltunk, a nyelvelsajátítás késői szakaszában érik be, s ezért van az, hogy a gyermekek hétköznapi, társas helyzetek szintjén és nyelvhasználatban mérhető humorértési képességei – ha fejlődéstanilag nézzük – igen későn stabilizálódnak, mivel egy bonyolult perspektívaváltási képességen és a versengő jelentések leszűkítésének képességén alapulnak. Mindez arra a humorértési kompetenciára vonatkozik, mely a felnőttek világát jellemzi elsősorban: túlnyomórészt verbális, szellemi csavarokon és csattanókon alapuló humor.