A klasszikus utilitarizmus egyik első teoretikusa, Jeremy Bentham (1748-1832), brit filozófus szerint tapasztalatilag is igazolható, hogy egyetlen önérték létezik, ez pedig az érzéki öröm, a gyönyör, és egyetlen, ami önmagáért rossz, ez pedig a fájdalom. Ennek értelmében csak az a cselekedet nevezhető erkölcsileg helyesnek, amelynek következménye a legtöbb örömet és a legkevesebb fájdalmat hozza létre a lehető legtöbb ember (ill. érző lény, tehát egyben az állatok) számára.1 Ebből fakad ez az erkölcsi parancs: mindig úgy kell cselekedni, hogy minden helyzetben a lehető legtöbb érző lény számára a lehető legtöbb örömet és legkevesebb fájdalmat okozzuk! Bentham nem tesz különbséget az öröm és az öröm minősége, csupán a mennyisége között. Tehát ha valakinek az okoz örömet, hogy eredetiben olvashatja Thomas Mann Joseph und seine Brüder2 című könyvét, vagy pedig az, hogy egy kiadós vacsorát készít a barátainak, egyenértékűnek számít, ha ugyanakkora örömet okoz. Ezzel szemben érvel John Stuart Mill, angol közgazdász-filozófus, szintén a klasszikus utilitarizmus jeles védelmezője, aki megkülönböztette a magasabb rendű intellektuális és az alacsonyabb rendű érzéki örömöket, így nem az örömök mennyiségére, hanem minőségére helyezte a hangsúlyt.3 Minél okosabb, intellektuálisan pallérozottabb valaki, annál több dologban lelheti örömét, ugyanakkor annál több dolog okozhat szenvedést is neki. Szerinte az önértékként tételezett legfőbb jó a boldogság, így az erkölcsi parancs az, hogy mindig úgy cselekedjünk, hogy a legtöbb ember számára a legtöbb boldogságot hozzuk létre.