Az univerzalizáció1 a filozófiatörténet egyik legjelentősebb géniusza, Immanuel Kant etikai koncepciójának szerves részét képezi, amelyre a későbbi korok etikái sok esetben támaszkodnak. Noha etikai felfogását a deontológiák szellemi forrásaként is szokás megjelölni az erkölcsi kötelességről vallott felfogása miatt - és e tekintetben érdemei elvitathatatlanok -, filozófiájának egy további jelentős hatása az univerzalizáció elvében rögzíthető. Kant célja az erkölcstan területén az volt, hogy képes legyen olyan döntő kritériumot megfogalmazni, amelynek révén kétséget kizáróan eldönthető valamely szabályról, hogy morálisan elfogadható, és így követendő-e, vagy sem. Meggyőződése szerint az erkölcsi jó ugyan megismerhetetlen (csupán egyetlen olyan dolgot tudunk megnevezni, ami mindig és feltételek nélkül jó: a jó akarat), de a racionalitásra alapozva az erkölcsi törvény megismerhető: mindenkor kövesd a kötelességtudatodat, és tartsd meg kötelességedet! Úgy gondolta, hogy ha az ember racionális, és az etika is az, akkor lehetséges egyetemes érvényű elméletet megfogalmazni. Ezt a legfőbb erkölcsi parancsban vélte kifejezhetőnek, amely megalapozható pusztán a racionalitásban, s így a gyakorlati ész fényénél mindenki számára megvilágítható. Ezt az erkölcsi törvényt kategorikus imperatívusznak nevezte: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája2 mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.”3 Ezt a legfőbb szabályt önmagáért kell betartanunk, és nem valamely más cél elérése érdekében - ezért is nevezzük kategorikusnak, azaz feltétlennek. Csak akkor tekinthető erkölcsösnek cselekedetünk, ha e szabály alapján cselekszünk, amelyet nem valamely konkrét cél vezérel, hanem a tiszta kötelességtudat! Mit jelent közelebbről ez az imperatívusz?