A törzsfejlődés során legkésőbb kialakult agyi struktúra a homloklebeny, más néven frontális lebeny, melyet sokáig csak „hallgatag lebenynek” hívtak (Goldberg, 2001). Az elnevezés abból adódott, hogy az agy elülső részén elhelyezkedő és agyunk mintegy egyharmadát alkotó terület funkciójának feltárása számos megválaszolatlan kérdést vetett fel, pontos szerepével kapcsolatban az 1970-es évekig legtöbbször csak találgatások születtek. Ma már a frontális lebeny, különösen ennek elülső része, a prefrontális lebeny (PFL) funkciójának számos pszichiátriai és neurológiai kórképben kiemelt szerepet tulajdonítunk (Hécean, Albert, 1975). A PFL és a magasabb rendű kognitív funkciók kapcsolata már az ókori Görögországban és a Római Birodalom idején is felvetődött, azonban az a gondolat, hogy éppen a „csendes” PFL felelős a legfőbb „humánspecifikus” tulajdonságainkért, csak a lokalizációs teória térhódítását (Goldberg, 2001), valamint néhány híres esettanulmány megjelenését követően (ezek közül talán leginkább említésre méltó Phineas Gage esete) vált uralkodóvá (Damasio és mtsai, 1994). A prefrontális lebeny működésének tulajdonítjuk azokat a különböző összetett kognitív funkciókat, melyeket az irodalomban összefoglaló néven végrehajtó funkcióként (executivefunctions) ismerünk. Ez a kifejezés azon funkciók összességét fedi, melyek affektív és motivációs aspektusok által is befolyásolva, főleg a jövőben történő cselekvésre irányulnak, célorientáltak, majd komplex döntéshozatalt követően juttatnak el a cselekvésig. Ezek a funkciók az ontogenezis során későn jelennek meg, és a nyelvhasználat mellett az emberré válás legfontosabb elemei közé tartoznak. Ebből következően jól belátható szerepük van a gyermekpszichiátriai kórképek kialakulásában, hiszen ezek megjelenésében a kognitív funkciók fejlődésének van kiemelt kóroki, illetve patoplasztikus szerepe. A végrehajtó funkciók és a prefrontális lebeny érése sokszor még a fiatal felnőttkorra is áthúzódik (Giedd és mtsai, 1999; Tamm, Menon, Reiss, 2002).