A gyermek 1–2 éves korban már tud ceruzát fogni, és fölfedezi, hogy jeleket hagyhat például egy papíron. Ekkor még leginkább a funkcióöröm és nem az ábrázolás szándéka vezeti. Az első fontos továbblépés, hogy megtanul alkalmazkodni a kerethez, azaz a rajzlap széléhez. Kellogg 21-féle firkaalapjelet, úgynevezett grafémát azonosított be, melyek minden kultúra gyermekeinek rajzában felfedezhetőek (Kárpáti, 2001). Továbbá kimutatta, hogy 2–3 éves korban a gyermek elkezdi kombinálni ezeket az alapjeleket, és kezd jelentés tartozni az ábrázoláshoz (Kárpáti, 2001). Egy 3–4 éves már tud alakot rajzolni, és általában jelentést is ad ezeknek a rajzoknak, bár ez kezdetben önkényes és asszociatív, amit akár meg is változtathat. 5–6 éves korban, tehát az iskoláskorba lépve, immár határozott jelentéssel bír a rajz, és ettől kezdve a kifejezőkészlet, a technikai repertoár gazdagodása megy végbe. Az ideovizuális szemléletmód számos megnyilvánulását láthatjuk ebben a korszakban, mint például az emocionálisan felnagyított részleteket vagy az események szalagszerű ábrázolását. Általában 10 éves korra az ideovizualitás ezen jellegzetes megnyilvánulásai eltűnnek a gyermekrajzokról, és körülbelül 9 éves kortól a szemléleti realizmus kezdi jellemezni a rajzokat. Ekkortól már a gyermek igényli a szabályismeretet, és vágyik arra, hogy realisztikus, „adekvát” alkotásokat legyen képes létrehozni. A szabályokra vágyás egybeesik ezek tanításának kezdetével, körülbelül ekkor jelennek meg tananyagként a rajzolási konvenciók az oktatásban (Kárpáti, 2002).