1944. augusztus 23-án, Románia a németek oldaláról kiugrott a háborúból, ezzel Erdély déli részén a frontvonal egy nap alatt átrajzolódott. A magyar-román államhatár, Észak-Erdély 1940-es Magyarországhoz való csatolásának köszönhetően, ekkor még Kalotaszeget hosszában kettészelve futott, többé-kevésbé párhuzamosan a Bánffyhunyad–Kolozsvár országúttól 7–15 kilométerre délre (17. térkép). Az államhatár román oldalán ekkorra már óriási a készültség,1 a felfegyverzett, a reguláris hadsereg keretein belül kialakított, az erdélyi regionális helyben mozgósított zászlóaljakat (batalioanele fixe regionale pentru Transilvania) készenlétbe helyezték.2 A visszaemlékezések ezt a hiányos katonai ruházattal felszerelt, kevés tiszt által irányított, laza fegyelmű (fél)katonai szervezetet „batalion fix”-ként emlegetik. A Gyalui-havasokban és az Erdélyi-Érchegységben öt állomáshelyet állítottak fel,3 amelyek közül a Jósikafalvi (Szamos) nevű egység vett részt a kalotaszegi falvak elleni atrocitásokban.4 (A Nyugati-Kárpátokban szervezett „fixes különítmények” nemzetiöntudat-erösítö történeti előzménye, hogy a Horea–Cloşca-felkelés [1784], az Avram Iancu vezette mozgalom [1848–49] mind ebben a térségben bontakozott ki. Az Érchegység mócai és a Kalotaszegtől délre élő havasi románok ,,Avram Ianku népének” vallja magát a mai napig.)5 A Someşul nevű batalion fix egység voltaképpen a Gyalui-havasok román falvainak a felfegyverzett lakosai voltak a román-magyar határ román oldalán, akiket „...a partizánok, ejtőernyősök ellen, a határőrség támogatására, az emberek által jól ismert vidékeken, állomáshelyeik környékén” helyi, különleges akciókban, gyorsan mozgósítható hegyivadász-alakulatként számítottak bevetni.6 A tényleges frontharcokban kevés szerepet játszottak. Az 1944 őszén gyorsan előretörő szovjet hadsereg nyomában a frontvonal mögötti akcióik – amiket partizánellenes, rendteremtő tevékenységnek neveztek – valójában a magyar civil lakosság elleni gyilkosságokból, kegyetlen kínzásokból, asszonyok és leányok megerőszakolásából, fosztogatásokból, gyújtogatásokból és a lakosság megfélemlítéséből álltak. Az előretörő szovjet hadsereg – és a nyomukban járó román „rendteremtő” alakulatok – elől érthető módon Kalotaszegről is nagy számban menekült a magyar lakosság, élükön a köztisztviselőkkel. A lelkészek többsége is bujkálásra, menekülésre kényszerült, mint például a nagy köztiszteletnek örvendő, Gyaluban szolgálatot teljesítő Ady László tiszteletes vagy a bánffyhunyadi Bokor Márton tiszteletes. A Kispetriben maradt Szabó Géza református lelkész bestiális meggyilkolása igazolta, hogy félelmük teljesen megalapozott volt. Elmenekültek a földbirtokosok is, ahogy több helyütt mondják: „A kommunizmus elől futottak.”7