Kalotaszegen a legsúlyosabb magyarellenes atrocitás az egeresi tömeggyilkosság volt 1944. október 22-én. A véres esemény előzménye, hogy egy egeresi román ember – Boc Gheorghe tisztiszolga – 1918 őszén rálőtt a saját magyar tisztjére,1 aki túlélte fejsérülését, és 1940-ben már magas rangú tiszt volt. 1940-ben a bevonuló magyar hadsereg gyilkossági kísérlet vádjával kereste Boc Gheorghét. Szintén román származású veje fegyverrejtegetésért feljelentette, és a helyben szolgálatot teljesítő magyar katonákat is bujtogatta, hogy gyilkolják meg apósát. A magyar hadsereg mindenféle hivatalos intézkedés – elfogatás, tárgyalás, stratáriális bírósági ítélet – nélkül megölte Bocot, akit két lőtt sebbel találtak meg a falu határában.2 A helyi vegyes lakosság – a románok visszaemlékezése alapján is3 – békésen élt a magyar világ 4 éve alatt, nem történtek románellenes inzultusok. Ennek ellenére Boc Gheorghe özvegye 1944 őszén a helyi csendőrörsparancsnokkal és a román pappal együttműködve a magyar lakosság elleni bosszúhadjárat élére állt. Az ő részvételével állították össze a kiszemelt áldozatok feketelistáját. A papnál lakott a csendőrparancsnok, itt gyűltek össze az akciók kitervelésére.4 A csendőr és a román pap személyesen nem vettek részt a kivégzésekben, de ők irányították a fosztogatásokat, veréseket és gyilkosságokat. Felbujtották és itatták a környékbeli román települések szegénységét, hogy a magyarok kiirtásával házhoz, földhöz juthatnak Egeresen. Elsősorban Forgácskútról és Vásártelkéről jöttek a gyilkosságokban is részt vevő környékbeliek a helyi románságból összeverődött csőcselék mellett. Az itt nem részletezett verések eltörpülnek az október 22-én végrehajtott tömeggyilkosság rémsége mellett. 16 embert gyilkoltak meg a voluntárok a helyi és a környékbeli román civilek segédletével, akiket a csendőrörsről fegyvereztek fel. A 16 áldozat5 között egy 18 éves ismeretlen német katona is volt, akit az egyenruhája miatt öltek meg.6 A többiek mind magyarok voltak, akik közül 13-at – kezüket dróttal összekötözve – kivittek a Petri felé vezető úton, és a falu határban kegyetlen kínzások után lelőtték őket. Majd ezt követően még két magyar áldozattal végeztek.7 Habár mindenki tudta, hogy kik vettek részt a tömeggyilkosságban, jól jellemzi a magyarok háború utáni rettegését és az akkori román igazságszolgáltatást, hogy egy Craiovában lezajlott látszatperen kívül nem történt semmi az ügyben. Mindenkit felmentettek,8 a gyilkosok úgy haltak meg, hogy soha semmiféle büntetésben nem részesültek.9 Az áldozatok nevét „Világháborús hősök és mártírok” felirattal márványtábla őrzi a református templomban, amelyet 1954-ben helyeztek el. A gyilkosságok után 10 évvel valószínűleg nagy merészségnek számított még a templomon belül is a tábla elhelyezése.10 A templom az egyetlen hely, ahol valódi emléket lehetett állítani a mártíroknak a faluban, mert ez közterületen a mai napig elképzelhetetlen volna. Azt a közös sírkövet, melyet 1945. november 7-én, a bolsevik forradalom évfordulóján emeltek a katolikus magyar temetőben, inkább képmutatásnak nevezhetjük, nem emlékműnek. Felirata a következő: „Itt nyugszanak a ferencbányai és egeresi munkásság hősei, a fasiszták 1944. október 24-i áldozatai.” Ráadásul, hogy tompítsák a vérengzés nemzetiségi jellegét, és osztályharcos köntösbe öltöztessék az egész ügyet, az egyik magyar áldozatot, Gille Jánost átkeresztelték az emlékmű sírfeliratán Ghile Joannak. Ahhoz, hogy antikommunista atrocitásként próbálják meg beállítani az esetet, az adta az ötletet, hogy a tizenhat áldozat között hét bányász is volt, akik némi munkásmozgalmi múlttal is rendelkeztek.11 Érdemes párhuzamba állítani a magyar áldozatokra való emlékezés lehetőségét a Bánffyhunyad főutcája mellett felállított óriási Munteanu-szobor példájával.12