Az irodalmi kánonok változékony voltára – lévén azok mindenkor „a jelen metaforái”1 – aligha találnánk szemléletesebb példát T. Calpurnius Siculus eklogáinak hatástörténeténél. A Nero-kori költő jelenkori elfeledettségével ugyanis éles ellentétben áll az a kultusz, mely a pásztori költészet virágzásának hosszú századai alatt mindvégig övezte. Eklogái nemcsak a középkor és a humanizmus latin nyelven alkotó szerzőinek szolgáltak mintaképül, mint a Karoling-kori Modoinus, azután Boccaccio, Poliziano, Boiardo, Pontano vagy a koraújkorban Európa-szerte iskolai auctorként is olvasott és a műfaj újkori alakulását meghatározó módon befolyásoló Baptista Mantuanus, akit a Love’s Labour’s Lost egy jelenetében (IV. II.) még Shakespeare is latinul idéz. Calpurnius hatása kimutatható Sannazaro Arcadia és Tasso Aminta c. korszakalkotó műveiben éppúgy, mint a Pléiade költőinél, Ronsard, Baïf, du Bellay pásztori verseiben, Garcilaso de la Vega eklogáiban, az angol reneszánsz legjelentősebb szerzőinél, Sidney, Spenser, Marwell költeményeiben, sőt az érzelmesség korában kultikus szerzőnek számító Salomon Gessner prózaidilljeiben is. Miután azonban a XIX. század irodalomtörténet-írása – a romantikus esztétika előföltevéseit érvényesítve – Calpurnius helyét a római irodalom kánonjának peremén jelölte ki, ez a példátlanul gazdag hatástörténet is szinte teljesen föltáratlan maradt, s a szerző nevével még a pásztori költészet történetét átfogóan tárgyaló munkákban is nemegyszer csak egy-egy lapalji jegyzetben találkozunk.2