Korabeli becslések szerint a második világháború befejező szakaszában vagy azt követően– óriási a szám – közel egymillióan távoztak az országból Nyugatnak indulva.1 A háborús pusztulás nyomán érzékelt életforma- és egzisztenciavesztéstől vagy az oroszoktól való félelemtől vezéreltetve tömegek adták fel itthoni életüket. De volt ezzel ellentétes várakozás is. Sokak számára jelentett társadalmi felszabadulást a háború vége, és reménykedtek a jövőben. Az 1945 és 1948/49 közötti koalíciós korszak a magyar nép demokratikus törekvéseinek megnyilatkozása is volt. Három-négy olyan billegő év volt a Horthy-rendszer és a Rákosi-diktatúra, illetve a Kádár-korszak, a két tartós és hosszú politikai status quo között, amely, noha nem volt nyugodalmas korszak, de jót is ígért. Az a bizakodás sem volt alaptalan, hogy a nyugat-európai értelemben vett demokrácia itthon is megteremthető, s hogy civilizatórikus tekintetben is beérhetők a nyugati államok. Az 1945-ös fordulat az évszázaddal megkésett társadalmi fejlődés torzulásait lett volna hivatva kiigazítani és egy klasszikus polgári demokrácia feltételeit megteremteni. A tragikus távolságokat mutató, időben nem korrigált egyenlőtlenség, emancipációhiány azonban a vesztesek oldalán befejezett háború után nem ezt hozta, hanem – erős szovjet befolyással – a kommunisták vezetésével radikális változást. De a plebejus érzelmű és a korábban politikai és származási okokból hazáját elhagyó baloldali (kommunista, szociáldemokrata, liberális és jóval kisebb számban népi) értelmiség számára a remény és az illúzió évei voltak ezek, ezért is vélték többen a háború előtt emigrációba kényszerültek közül, hogy van értelme a hazatérésnek.