A magyar pedagógia történetében az 1910–1920 közötti korszakot erős reformtörekvések, műhelymunkák jellemezték. Különösen igaz ez a nyelvoktatással összefüggő törekvésekre. A nyelvoktatás megreformálásának két alapkérdése, illetve vitája volt. Az egyik az oktatási tartalmat érintő: a klasszikus nyelvekkel, a görög és latin nyelvvel szemben az élő nyelvek – a korabeli szóhasználat szerint a modern nyelvek – vita. A másik vita a nyelvoktatási módszer körül bontakozott ki, és ennek lényegét a nyelvtani-fordító módszer felváltása a direkt módszerrel, illetve annak valamelyik irányzatával adta. A nyelvoktatással kapcsolatos reformszándék a pedagógiai viták „tengelye” volt, mivel a tantervi, tantárgyi, óraszámi átrendezés megváltoztatta volna a korábbi – latin túlsúlyos – rendszert. Így nem véletlen, hogy a nyelvoktatási reformtörekvéseket a természettudományos tantárgyak oktatói is támogatták. A korszakot nyelvoktatásunk első reformévtizedének is nevezhetjük. A reformokkal kapcsolatos műhelymunkák a világháború évei alatt sem álltak le, a forradalmak alatt pedig különösen felerősödtek (Sturcz 2017). Ezek több centrumban szerveződtek, és programjaikkal 1918 őszén és 1919 tavaszán jelentkeztek. Ilyen – a nyelvoktatást érintő – programalkotóként jelentkezett a Magyar Tanítók Szabad Egyesülete, a Nevelőmunkások Országos Szövetsége, a Magyar Gyermektanulmányi Társaság Nagy László vezetésével, a Magyar Tanítók Szakszervezete, az Ifjúmunkások Országos Szövetsége, több polgári iskolai és középiskolai tanáregyesület, valamint a VAOSZ – Városi Alkalmazottak Országos Szövetsége – tanítói szakosztálya. Ez utóbbi, amely 1917 szeptemberében alakult, vált a reformok fő mozgatójává és a szakmailag legteljesebb, legátfogóbb és legmélyebb reformtervezet kidolgozójává. A VAOSZ tanítói szakosztályának 1918 végén már Budapesten mintegy 2000 tagja volt, ami hatalmas szakmai hátteret jelentett (Köte–Ravasz 1979).