Az 5,6 milliós lélekszámú, mindössze 720 négyzetkilométeren elterülő Szingapúr egykoron a Brit Kelet-indiai Társaság fontos kereskedőhelye volt, 1965-ben vívta ki függetlenségét. Az elmaradott, szegény maláj halászfalu ezt követően rohamos fejlődésnek indult, és pár évtizeden belül kiérdemelte – Dél-Koreával, Hongkonggal és Tajvannal együtt – a „kis tigris” nevet. Szingapúrban a harmadik legmagasabb az egy főre eső GDP, míg a versenyképességet tekintve a harmadik helyen áll a világon. Itt található a világ második legnagyobb konténerkikötője, a harmadik legnagyobb olajfinomító, a harmadik legnagyobb tőzsde, s a városállam a harmadik legfontosabb nemzetközi pénzügyi központ. A sikeresnek bizonyult fejlesztési vízió megálmodója és kivitelezője egy erőskezű vezető volt, aki konzekvensen végiggondolva, tudatosan haladva építette fel az országot. A Lee Kuan Yew miniszterelnök (Li 2003) által kialakított vezetés és politikai irány mindmáig az ország működésének alapja. Szingapúr a Köztársaság kikiáltását követően lett az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a Brit Nemzetközösség tagja, majd az 1967-ben létrejött ASEAN (Association of Southeast Asian Nations), azaz a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége alapítója. A 21. századra az ország a nemzetközi üzleti élet egyik központjává vált. Az ország nevének jelentése Oroszlánváros: nevét a szanszkrit simha सिंह (malájul singha) vagyis oroszlán és szintén a szanszkrit pura पुर, azaz város szavakból kapta. Szingapúr lakosságát vizsgálva etnikailag sokszínű társadalomról beszélhetünk, ahol az állampolgárokon túl rendkívül magas a munkavállalói engedéllyel ideiglenesen az országban tartózkodók száma. Az ország legnagyobb etnikai csoportja a szingapúri kínaiak (74,2%), őket követik a bennszülött, őslakos malájok (13,3%), a harmadik legnagyobb etnikai csoport a szingapúri indiai (9,2%). A népesség fennmaradó része (3,3%) kisebb csoportokból áll, mint például arabok, zsidók, japánok és európaiak.