Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


A népköltészeti szövegek írásbeli reprezentációjának hitelessége

Az utóbbi két évtizedben a magyar folklorisztika és irodalomtudomány oldaláról is megfogalmazódott az a kritika,1 amely arra irányítja a figyelmet, hogy a 19. század második harmadától (a népköltészet felfedezése, az irodalmi népiesség, a népi kultúra mint a nemzeti kultúra kialakításának forrásvidéke címkékkel jellemezhető korszak ez), amikor a kulturális elit egyre nagyobb figyelemmel fordult a népköltészet és a népi kultúra egyéb megnyilvánulásai felé, és a népköltészethez kapcsolt értéktársítással együtt a szövegek gyűjtése, rögzítése, közzététele programszerűen megindult, az elitkultúra képviselői (hiszen például az irodalmi népiesség keretében az írásos elitkultúra „fedezi fel” és jeleníti meg a népköltészetet mint értéket) e folyamat során megváltoztatták/átalakították (illetve az ezen érvelés mentén felbukkanó kifejezések szerint: átírták, meghamisították, csonkították, torzították, sterilizálták stb.) a népi kultúra poétikai karakterű és egyéb szövegeit/termékeit, legtöbbször anélkül, hogy a népköltési szövegek közzététele során ezen módosítási (szelekciós és konstrukciós) eljárások meglétét nyilvánvalóvá tették volna. Megjegyzem, hogy e kifejezések használata egyébként azt az előfeltevést is magában hordozza, hogy ideális esetben tudható és ellenőrizhető – lenne –, milyen is volt az ép, valódi és teljes magyar népköltészeti szövegkorpusz, hiszen a torzítás, hamisítás, csonkítás nyilván csak ehhez képest értelmezhető.2 Így azután ezen érvelés szerint a 19. században rögzített s főként publikált, a nemzeti olvasóközönség elé került s azzal megosztott, reprezentatívként azonosított folklórszövegbázis sajátos konstrukció eredménye – bár e korpusz konstruált volta elhomályosult –, és nem valódi, hiteles, autentikus stb. népköltészet.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave