0. A szláv aspektuskutatásban már csaknem egy évszázada szinte állandó vitatémának számít az a rendre visszatérő kérdés, hogy a morfológiailag ideálisnak, etalonnak tekintett szuffixális párokkal egyenértékűek-e az igekötős (értsd: igekötővel képzett) párok. Ehhez kapcsolódóan az utóbbi évtizedekben tágabb nézőpontból is napirendre kerül a probléma – a kérdés abban a formában is felvetődik, hogy szemléletpároknak tekinthetők-e egyáltalán bizonyos vitatható „alapige – prefixális ige” típusú szembeállítások (pl. идти–пойти) vagy egyéb nem „tiszta” esetek (pl. мигать–мигнуть). A mi felfogásunk ebben a tekintetben a funkcionális elvet követi, összehasonlítjuk a morfológiailag két eltérő típusú igepár tagjainak egymáshoz való viszonyát, különös tekintettel arra, hogy az imperfektív tag valóban képes-e bármilyen kontextusban a perfektív párjának „hasonmásaként” megjelenni. Az itt jelzett, s új érvek hiányában már-már kiüresedni látszó vitán lényegében túl is léphetünk azzal, hogy az igék szemléleti párságát mi egy olyan fogalmi mezőnek fogjuk fel, amelyben az egymáshoz rendelt folyamatos és befejezett igék korrelativitásának funkcionális sajátosságai nem egyenlően vannak jelen. Konkrétan: a különböző pároktól függően hol teljes mértékben (ezek alkotják a centrumot), hol csupán részleges mértékben (ezek a párok a periférián helyezkednek el, de legalábbis kiszorulnak a centrum tartományából). Véleményünk szerint az objektív nyelvi valóságnak akkor adjuk a leghűbb leírását, ha az igepárokat is (mint sok egyéb nyelvészeti jelenséget) egy funkcionális alapon felállított hierarchia keretében a centrum–periféria elve szerint rendezzük el és írjuk le.