A metafora és a metonímia kognitív nyelvészeti vizsgálatát a Lakoff és Johnson (1980) szerzőpáros által írt Metaphors we live by című mű indította el (vö. még Lakoff 1992, Kövecses 1998, 2005a). A kognitív nyelvészet metafora- és metonímiaelméletének ebben a könyvben megfogalmazott sztenderd verziója az antik retorika elképzeléseire visszavezethető, hagyományos felfogáshoz képest számos ponton újszerűen közelítette meg a metaforát és a metonímiát. Az elmélet egyik fő megállapítása szerint mind a metafora, mind a metonímia fogalmi jelenség, két fogalmi tartomány közötti leképezési művelet. Ebből következően a metafora és a metonímia nem csupán járulékos díszítőelem. Elsődleges funkciójuk nem az, hogy szebben, díszesebben, retorikusabban fejezzük ki azt, amit amúgy metaforák és metonímiák használata nélkül is mondhatnánk, hanem az, hogy egy referenciális jelenetet fogalmilag feldolgozzunk.1 A megnyilatkozó egy adott metafora vagy metonímia használatával egy adott módon konstruálja meg a referenciális jelenetet. Ugyanazt a referenciális jelenetet eltérő metaforák vagy metonímiák használatával eltérő módon lehet megkonstruálni. Lakoff és Johnson azt is hangsúlyozza, hogy a metafora és a metonímia nemcsak a poétikus, azaz a szépirodalmi művekre jellemző, hanem azokat a hétköznapi diskurzusokban is megtalálhatjuk. Rámutatnak arra, hogy a metafora és a metonímia használatához nem kell különleges képesség. Az átlagos beszélők is folyamatosan használnak metaforákat és metonímiákat, csak ezek többnyire annyira konvencionálisak és begyakorlottak, hogy nem vesszük észre őket.2