A szereplők elemi mondatban való megkonstruálását (profilálását) nagyban befolyásolja az adott szereplőt megnevező főnév vagy főnévi szerkezet tematikus szerepe. A tematikus szerepeket Langacker olyan fogalmi archetípusoknak tekinti, amelyek a mondatban szereplő ige vagy igei szerkezet által kifejezett események tipikus résztvevőivel azonosíthatók (Langacker 2008: 355–356). Az igék által megjelenített prototipikus események energiaátvitelként értelmezhetők. Az események egyes résztvevőinek tematikus szerepe szorosan összefügg azzal, hogy az adott résztvevő az energiaátviteli folyamat mely pontján található. Az energia kiinduló forrása az ige elsődleges sematikus figuráját kidolgozó ágens (a mondatban többnyire alany), végpontja pedig általában az ige másodlagos sematikus figuráját kidolgozó páciens (a mondatban többnyire tárgy vagy határozó). Az ágens tehát többnyire egy olyan személy, „aki szándékosan kezdeményez és hajt végre egy cselekvést, általában valamilyen fizikai, más entitásokra ható cselekvést” (Langacker 2008: 356).1 Ezzel szemben a páciens az energiaátvitel végpontja, azaz többnyire egy olyan tárgy, amely valamilyen belső állapotváltozáson megy keresztül (pl. eltörik). Ahogy arról korábban szó esett, a szakirodalom az ágens és a páciens mellett további tematikus szerepeket is megkülönböztet. Én azonban Dowty (1991) elgondolásából kiindulva az ágenst és a pácienst olyan prototipikus kategóriákként (protoszerepekként) értelmezem, amelyekre visszavezethető az összes többi tematikus szerep (lásd még Kiefer 2007: 216–219). Például egy kétvonzatos tranzitív konstrukcióban a cselekvésláncban az energia kiinduló forrását adó vagy a cselekvésláncban az ahhoz közelebb lévő szereplő mindig ágensnek, az energia kiinduló forrásától a cselekvésláncban távolabb lévő szereplő pedig mindig páciensnek minősül a tematikus szerepek itt követett megközelítésében.2