A közfoglalkoztatás mindig előtérbe került akkor, amikor a korábbi gazdasági és foglalkoztatási formák átalakulóban voltak, mert felbomlott a munkaerőpiaci kereslet és kínálat közti egyensúly, ezért jövedelemhiány alakult ki, mely a központi hatalom beavatkozását tette szükségessé. Az 1990-es évek első felében a magyar munkaerőpiacon nem várt átalakulás ment végbe: a munkanélküli lakosság több, mint fele egy éven túl nem talált megfelelő állást. A közfoglalkoztatás mint aktív foglalkoztatáspolitikai eszköz a rendszerváltást követően is jó megoldásnak tűnt a drasztikusan növekvő munkanélküliség kezelésére. Az 1991. évi IV. törvényben a közhasznú foglalkoztatás úgy jelent meg, mint a munkanélküliség alternatívája, az állástalanok munkaerőpiaci reintegrációját átmenetileg biztosító kényszermegoldás, amelynek célja az volt, hogy azokat segítsék munkához, akik önhibájukon kívül nem képesek elhelyezkedni. Az időközben bekövetkező lassú munkaerőpiaci javulás 2003-ig tartott, egészen a 2008. évi globális pénzügyi válságig, ami újabb munkanélküliséget okozott Magyarországon is. A közhasznú munkának két deklarált funkciója volt: egyfelől az úgynevezett munkateszt, ami azt jelenti, hogy aki a közcélú munkát visszautasítja, azt a munkanélküli-regiszterből kizárják, másfelől, hogy a résztvevők normál, nem támogatott álláshoz jussanak. A működés kezdete óta az alapvető cél nem változott, de a feltételek jelentősen átalakultak. A tanulmány a közfoglalkoztatás harminc évének rövid áttekintésére vállalkozik, elkészítését pedig a magyar közfoglalkoztatási program egész Európában egyedülálló nagyságrendje indokolta.