Az E/1. -k ragjának eredetéről több magyarázat, eredeztetés is született. Hadd idézzem erre a pontra Bárczi Gézát: „tudjuk, hogy az egyes 1. sz.-ben ma egészen általános alanyi ragozásban a -k személyrag. Ennek eredete a legvitatottabb. Nem azért, mintha nehéz volna megfelelő formánst, kiinduló pontot találni hozzá, ellenkezőleg, számos, többé-kevésbé egyenlő értékű magyarázat futhat egymás mellett, többé-kevésbé mind lehetséges, bizonyítani egyiket sem lehet” (1990, 29). A nehézség pont ebben rejlik: az egyes szerzők elfelejtkeznek a kritikáról. Ahelyett, hogy megnéznék a korábbi eredeztetések gyenge pontjait, csupán mellé állítják a maguk magyarázatát. Így tesz Bárczi, aki ismerteti a főnévképzővel azonos és abból eredő igerag Pais Dezsőre és Juhász Jenőre visszamenő magyarázatát, de értékelés nélkül továbblép, és a szintén elég gyenge érvekkel megtámogatott, Gombocz és Rédei (1962) által képviselt, többesszám-jelből eredeztető magyarázatot képviseli. E két nézet alapos kritikáját csupán majd Benkő Loránd fejti ki (1980, 236–237), aki szerint a névszóképzői eredetet az alaki egybeesésen kívül semmi nem támogatja, a többesszám-jelből való eredeztetést pedig részben kronológiai, részben funkcionális okokból veti el. Benkő Moór Elemér magyarázatát újítja fel: a -k személyrag mozzanatos igeképzői eredetű, s így beleillik az indeterminált ragozás személyragjainak igeképző-eredetű sorába. A Benkő által képviselt eredetmagyarázatot Abaffy is átveszi (1991, 133) (miközben vagylagosan azért megtartja a többesszám-jeles magyarázatot is), kiemelve Benkő érveléséből azt az elemet, hogy a -k mint képző korán elveszítette szó végi helyzetét, belső helyzetűvé vált, és ez azért történhetett, mert „úgy tetszik tehát, hogy a képző többek közt azért is bokrosodik, hogy ne essék egybe az igei személyraggal”. Tehát az igeraggá válás miatt veszíti el a képző a korábbi szó végi helyzetét. Ez jó érvnek tűnik, de ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy nem sokat ér, ti. az -n, melyet korábbinak, az első nem névmási eredetű igei személyragnak tekintünk, mozzanatos képzői szó végi helyzetét máig megőrzi (vö. kattan, zuhan stb.).