Az anyanyelvnek számos definíciója létezik, amelyek más-más szempontrendszer alapján határozzák meg a fogalmat. Szociolingvisztikai szempontból az anyanyelv az a nyelv, amely alapján a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, azaz amelyet a legjobban ismer, és amelyet a legtöbbet használ (Skutnabb-Kangas 1984). Szegedy-Maszák szerint az anyanyelv nem csak kommunikációs eszközként funkcionál, egyúttal sajátos szemléletet is ad (Szegedy-Maszák 1980). Szépe szerint az anyanyelv az a nyelv, amelyet a gyermek elsőként birtokol (Szépe 2001). Lőrincz szerint minden gyermeknek az lesz az anyanyelve, amelyet már születés előtt hall az anyaméhben, születése után pedig az édesanyjától elsajátít (Lőrincz 2007). A pszicholingvisztikai meghatározás szerint az anyanyelv-elsajátítás során a gyermek elsőként egy olyan kommunikációs eszköztárat vesz birtokba, amely a nyelv hangzó változatának, a beszédnek a produkcióját és percepcióját teszi lehetővé (Gósy 2005). Más, szintén pszicholingvisztikai meghatározás szerint a nyelvelsajátítás az a folyamat, amelynek segítségével az emberek képesek szavakat érzékelni és feldolgozni, produkálni és használni ahhoz, hogy megértsék egymást, illetve kommunikáljanak (Fromkin et al. 2011). Ez a folyamat magában foglalja a nyelvtani és kommunikációs kompetencia teljes skáláját, amelyre mind a biológia, mind a szocializáció hatással van (Finegan 2008). Az anyanyelv segítségével a beszélő képes lesz kifejezni érzéseit, gondolatait, szándékát, ilyen módon lehetősége nyílik a másokkal történő érintkezésre és kapcsolattartásra. A verbális kommunikáció használatával a beszélő megformálja és továbbítja gondolatait, kódolja az üzeneteket, egyidejűleg a percepció során dekódolja is azokat (Gósy 2005). Tekintve, hogy jelen kutatás célja a magyar egynyelvű gyermekek spontán beszédének vizsgálata és leírása, a jelen meghatározások is kizárólag az egynyelvű anyanyelv-elsajátításra vonatkoznak. (Két- vagy többnyelvű kommunikáció esetén részben eltérők lehetnek.)