A második világháború végétől az 1970-es évekig a gyors technikai fejlődés, a tudomány, s ezen belül az orvostudomány sikereinek, valamint az életszínvonal növekedésének, és a jóléti rendszerek bevezetésének, a magas színvonalú egészségügyi ellátás elérhetőségének köszönhetően kialakult optimizmus és bizalom, a modernitás „kimerülésével”, a tudományba és az államba vetett bizalom bizonyos mértékű megrendülésével előbb az USA-ban, majd Nyugat-Európában egyre jelentősebb szerephez jutottak az intézményes egészségügyi rendszertől különböző, gyakorlattól eltérő, sokszor azokkal ellentétes szemléletű gyógyászati módszerek, terápiák, egészségügyi szolgáltatások. Ezekre a „kiegészítő és alternatív gyógyászat” elnevezés terjedt el (Complementary and Alternative Medicine – CAM), ami kifejezi e gyógymódoknak a konvencionálisnak vagy hagyományosnak nevezett, s lényegében a modern nyugati orvosi eljárásokra, illetve szemléletmódra épülő „hivatalos” vagy intézményesült és az orvosi egyetemeken oktatott gyógyításhoz való ambivalens viszonyát: azt, hogy az utóbbi az előbbit egészíti ki és/vagy helyettesíti. Beletartoznak a nem-tudományos, spirituális és vallási összefüggésű gyógyítási módszerek éppúgy, mint az Európán kívül alkalmazott hagyományos módszerek. Miközben a Nyugat nagy részén sok orvos és nem-orvos vitatja ezen módszerek többségének hatékonyságát, az 1990-es évek óta töretlenül és gyors ütemben terjednek, a lakosság egyre szélesebb körét érve el, sőt, nem egy esetben már társadalombiztosításon keresztül is finanszírozhatók. Nyugat-Európában és az Egyesül Államokban a lakosság 20–60%-a veszi igénybe alternatív gyógymódot, de a hazai kutatások is 20% körüli igénybevételt és még magasabb igénybevételi hajlandóságot mutattak ki.